A dachaui koncentrációs tábor (németül Konzentrationslager Dachau, illetve KZ Dachau) a Harmadik Birodalom első állandó koncentrációs tábora volt. Az akkori müncheni rendőrfőnök, Heinrich Himmler rendeletére 1933 márciusában hozták létre Dachauban, 20 km-re Münchentől egy volt lőszergyár területén.
A dachaui tábor volt az első olyan hely a náci Németországban, ahol a parancsnoknak önálló ítélkezési joga volt, minden külső jogi felügyelet nélkül. Az SS itt épített fel először „állam az államban” birodalmat, másképp gondolkodókat tartott fogva és végzett ki. Az SS az SA-val rivalizált, és a „hosszú kések éjszakája” után a nemzetiszocialista terror fő végrehajtó eszközévé vált. Himmlert részben a dachaui táborban elért „sikerei” miatt léptették elő birodalmi vezetővé (Reichsführer SS).
Adolf Hitler rezsimje bemutatótáborként és elrettentő példának használta a dachaui tábort. Külföldi megfigyelőket hívtak meg, hogy tanulmányozzák, másrészt propagandacélokra használták fel, cikkeket jelentettek meg róla a sajtóban. A tábor szerkezete, felépítése, főleg az SS-kaszárnya és a fogolytábor elhelyezése, a birodalomban és a megszállt területeken később felállított koncentrációs táborok mintaképéül, egyben a megsemmisítő táboroknak előképéül szolgált. Mivel a dachaui lett az első szisztematikusan felépített tábor, így egyben kiképzési helye volt az összes SS őrségcsapatnak és vezetőszemélyzetnek.
Minden más német koncentrációs tábornál hosszabb ideig állt fenn, és egyik táborban sem történt ennyi politikai gyilkosság. A nemzetiszocialisták 12 éven át üzemeltették, 1933. március 22-től 1945. április 29-ig, amikor az amerikai csapatok felszabadították. A legalább 200 000 letartóztatott személyből körülbelül 43 000 halt meg.
A háború után különböző funkciókat töltött be, például menekülttáborként és bírósági helyként is működött. Intenzív vita után egy emlék- és oktatási helyet létesítettek a helyén, melynek látogatottsága 2008-ra elérte az évi mintegy 800 000 főt.
A Reichstag felgyújtása után a nemzetiszocialisták elkezdték politikai ellenfeleik megsemmisítését. Letartóztatták a másképp gondolkozó politikusokat, például a Reichstag ellenzéki képviselőit. A fegyenceket különböző helységekben úgynevezett „vad táborokban” helyezték el. Ezek a korai táborok részben az SA, az SS vagy a Belügyminisztérium illetékessége alatt álltak. A dachaui táboron kívül minden más vad tábort bezártak a második világháború kitörése előtt.
Az első parancsnok Hilmar Wäckerle volt, aki Himmler rendelkezése alapján májusban megírta az első ideiglenes táborrendet. Ebben a rendeletben határozta meg, hogy minden joghatóság a parancsnoké, aki halálos ítéletet is hozhat. Az egyetlen megszorítás az volt, hogy ebbe két – a parancsnok által kijelölt – személynek is bele kellett egyeznie.
Ekkoriban a müncheni államügyészség három letartóztatott személy
kivégzését derítette ki, de mivel a koncentrációs táborban a jog
nem érvényesülhetett, néhány hónap múlva megszüntette az
eljárást.
Kezdetben főleg a rezsim politikai ellenségeit, kommunistákat,
szociáldemokratákat, szakszervezeti tagokat és néhány konzervatív,
liberális, monarchista beállítottságú közéleti személyiséget
internáltak. A letartóztatások megfélemlítették a lakosságot.
Ismert politikusokat is a dachaui táborba vittek, mint a tartományi
parlamentbéli Alois Hundhammert és a Reichstag tagját, Ernst
Heilmannt. Hitler személyes ellenfelei is itt végezték, köztük Hans
Litten jogász. A tábor neve félelmet keltett a társadalomban és sok
másképpen gondolkodó már nem merte kimondani a véleményét. Már
jóval a háború kitörése előtt szólások terjedtek a táborról:
„ | Lieber Gott, mach' mich stumm, daß ich nicht nach Dachau kumm'! | ” |
– „Édes Istenem, tégy némává, hogy Dachauba ne kerüljek!" |
Abban az időben mintegy 100, főleg kisebb koncentrációs tábor létezett, ahol úgynevezett védőőrizet (Schutzhaft) alatt tartottak ellenzékieket. Áttekinthetetlen volt, hogy kit hurcoltak el. Néhány helyi pártember önkényétől függött, hogy kit vettek őrizetbe és kit engedtek szabadon. Hatalmi vita folyt arról, hogy kié az illetékesség az NSDAP szervezetein belül. Például az SA-csoportvezető, Wilhelm Schmid, aki a felső-bajorországi kormány tagja volt, levelet írt Ludwig Siebert bajor miniszterelnöknek:
„Die Autorität des Staates steht in Gefahr durch die allseitigen, unberechtigten Eingriffe politischer Funktionäre in das Räderwerk der normalen Verwaltung. Jeder NSBO-Mann [Nationalsozialistische Betriebszellenorganisation], NSBO-Ortsgruppenleiter, NSBO-Kreisleiter […] jeder politische Stützpunktleiter, Ortsgruppenleiter, politische Kreisleiter erlässt Verfügungen, die in die unteren Befehlsgewalten der Ministerien eingreifen, also in die Befehlsbefugnisse der Kreisregierungen, Bezirksämter, runter bis zur kleinsten Gendarmeriestation. Jeder verhaftet jeden […], jeder droht jedem mit Dachau […] Bis zur kleinsten Gendarmeriestation ist bei den besten und zuverlässigsten Beamten eine Instanzenunsicherheit eingetreten, die sich unbedingt verheerend und staatszerstörend auswirken muss.“
„Az állam tekintélye veszélyben van a minden irányból jövő jogosulatlan politikai funkcionáriusok miatt, akik beavatkoznak a normális adminisztráció menetébe. Minden NSBO-s [„nemzetiszocialista üzemi sejtszervezet”] fő, minden NSBO-körzetvezető […] minden politikai támaszpontvezető, helyi csoportvezető, politikai körzetvezető intézkedéseket hoz, akik beavatkoznak a minisztérium hatáskörének alsó szintjeibe, beavatkozva a körzeti kormányokba, járási kormányokba, a legkisebb csendőrségbe. Mindenki mindenkit fogságba vet […], mindenki mindenkit Dachauval fenyeget […] Sőt, a legkisebb csendőrségi állomásig bizonytalanság lépett fel a legjobb és legmegbízhatóbb tisztviselőknél, aminek feltétlenül elsöprő és állampusztító hatása van.“
A nemzetiszocialista sajtóban sok propagandacikket lehetett olvasni. 1933. július 16-án a Münchner Illustrierte Presse című újságban megjelent egy riport, ami a táborról szólt. Az volt a címe, hogy Frühappell im Erziehungslager („Reggeli sorakozó a nevelőtáborban”). A címképen rendesen felöltözött és tiszta fegyenceket látni.
1933 folyamán összesen 4 821 embert szállítottak be a dachaui koncentrációs táborba. Az év végén közülük még 2 425 személy volt fogságban.
Himmlernek 1934 januárjáig sikerült növelni befolyását az NSDAP-n belül. Az SA dominanciát a párt paramilitáris szervezeteként szintén tovább erősítette. Szinte az összes tartomány politikai rendőrparancsnoka lett.
Főleg Hermann Göring és Wilhelm Frick akarták az SA és SS közötti feszültséget feloldani és tiszta viszonyokat teremteni a pártban. Ezért bezárták a „vad” táborokat és csökkentették a védőőrizet (Schutzhaft) alatt álló személyek számát, így korlátozták az SS és az SA hatalmát. 1933 októberéig kiürítettek 34 tábort, részben fegyveres rendőri részvétel mellett. A rabokat vagy szabadon engedték, vagy áthelyezték. 1934. május 9-ig még 14 tábort zártak le. Göring felszámoltatta a kemnai, a wuppertali és a stettini koncentrációs táborokat. Néhány túlkapásairól hirhedt őrt megbüntettek. Csak néhány tábor maradt meg, ezek közt volt a dachaui is. A többi ma ismert tábort csak később hozták létre.
Körülbelül 1935-től nem csak politikai foglyokat vittek a táborba, hanem közönséges bűnözőket is. Egyre több lett az olyan őrizetes is, aki tulajdonképpen már leülte a büntetését. Gyakran szerencsések voltak azok, akik a hagyományos börtönökben maradtak, mert ott sokkal nagyobb volt a túlélési esély. Ebben az időben erősítették a nemzetiszocialista ideológia megvalósítását azzal, hogy romákat, szintiket, zsidókat, Jehova Tanúit és homoszexuálisokat is letartóztattak.
Az 1936 és 1938 közötti évek átmeneti időszakot jelentettek a tábor életében. A rezsim megszilárdította az első terrorfázis eszközeit és a háború előkészítése központi feladat lett.
A Bajor Politikai Rendőrség (Bayerische Politische Polizei) 1936-ban kiadott egy irányelvet a védőőrizet (Schutzhaft) elrendeléséhez, ami az úgynevezett „nép ellenségeire” (Volksschädlinge) vonatkozott. Az irányelvvel még önkényesebb lett ártatlan emberek bebörtönzése. Az ideológia szerint mindenkit, aki nem felelt meg a nácik elképzeléseinek, el kellett távolítani a társadalomból. Mivel az nem volt lehetséges a létező törvények alapján, olyan rendeleteket hoztak, amivel végre tudták hajtani az ideológiai célkitűzéseket. Már az is elég volt, ha valakit koldusnak, csavargónak, cigánynak, munkakerülőnek, lustának, prostituáltnak, alkoholistának, faragatlannak, kverulánsnak, pszichopatának vagy lelki betegnek neveztek. Ezek a kategóriák mutatják a nácik diszkrimináló szóhasználatát. Wilhelm Frick, a birodalmi belügyminiszter például kiadott egy körlevelet, ami az úgynevezett „cigányveszedelem” (Zigeunerplage) leküzdésére hívott fel.
Svájcban, Julius
Zerfaß megjelentette a Dachau - Eine Chronik című könyvét,
Walter Hornung álnév alatt. A könyvben leírta azokat az élményeit,
amiket dachaui fogolyként tapasztalt.
Ez évben tizenegy ember halt meg a táborban.
Bauer nemzetiszocialista propagandafényképész egyes fotói:
Az év elején elkezdtek egy nagyobb területet kiépíteni az
őrizeteseknek. A terület 583 x 278 m volt és részben a régi
táborral határos. Akkor építettek többet között egy új gyülekező
teret, fabarakkokat, egy fedezéket és egy gazdasági épületet. Az új
fekvőhelyek akkor hasonló állapotban voltak, mint az akkori katonai
kaszárnyákban. A tábor keleti oldalánál volt egy kert, ahol
gyógynövényeket termesztettek.
Ebben az évben 38 ember halt meg a táborban.
Ugyanebben az évben keletkezett a Dachau-dal (Dachaulied). Egy fogoly, Jura Soyfer írta a szöveget és munkatársa, Herbert Zipper komponálta a zenét hozzá. Soyfer beledolgozta az „Arbeit macht frei“ kapucímet a refrénbe. Az őrizeteseknél nem volt papír, így megjegyezték a szöveget és Zipper fejben komponálta a melódiát, amit két gitárosnak és egy hegedűsnek is megtanított. Közülük csak Zipper élte túl a fogságot, Soyfer 1940-ben halt meg tífuszban.
A külföldi újságírókat és a humanitárius szervezetek képviselőit már 1933-ban meghívták a tábor megtekintésére. 1938-ban Guillaume Favre, a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottságának tagja, augusztus 19-én a következő levelet írta Himmlernek:
„Deshalb möchte ich hier nur hervorheben, daß alles, was ich zu sehen und hören bekam, ebenso in Bezug auf die Wohnverhältnisse, die materiellen und hygienischen Einrichtungen des Lagers, wie auch in Bezug auf die Behandlung, die Ernährung und die Arbeit der Inhaftierten, mir einen sehr günstigen Eindruck hinterlassen hat.“
„Emiatt itt csak azt szeretném kiemelni, hogy minden, amit láttam és hallottam, a lakásviszonyok, a tábor anyagi és higiénikus berendezései, a bánásmód, az őrizetes táplálkozása és a munkája vonatkozásában, nagyon kedvező benyomást keltett.“
Az antiszemitizmus ebben az időben már erősen elterjedt. November 9-én, a kristályéjszaka után 10 911 zsidót származású lakost vittek a dachaui táborba. A pogrom éjszakáján Reinhard Heydrich, az SS-csoport vezetője, egy táviratot írt, amiben elrendelte az állami rendőrségnek, hogy „az összes járásban tartóztasson le annyi zsidót - főleg gazdagokat -, amennyit a létező börtönzárkákban el lehet helyezni.” 1939 májusáig azonban lassanként szabadon engedték őket. A családtagjaikat megfenyegették, és nyomást gyakoroltak rájuk, hogy vándoroljanak ki az országból. A nemzetiszocialistáknak így részben sikerült rávenniük a zsidókat, hogy a valós értéknél sokkal alacsonyabb áron adják el a házaikat, vállalataikat és vagyoni értékeiket.
Ausztria
csatlakozásának évfordulója alkalmából néhány osztrák fegyencet
szabadlábra helyeztek. Egy hónappal később, Hitler 50.
születésnapján is volt egy „ünnepi amnesztia”
(Jubelamnestie).
Az év második felében kétszer rendeltek el magánzárkás
büntetést.
A terror új fázisa a második világháborúval kezdődött. 1941 és
1942 között megsemmisítő táborokat építettek, melyeknek egyetlen
feladata a tömeggyilkosság volt.
A koncentrációs táborok eredeti célja a rezsim ellenségeinek
elrettentése és a foglyok munkaerejének kihasználása volt. Hitler
úgynevezett „kegyelemdöfés-rendeletével” (Gnadentoderlass)
változott a helyzet. A T4-akció folyamán elkezdték a beteg
őrizetesek tömeges megölését.
1939-től az elfoglalt országokból is vittek embereket a táborba. A hadiipar is egyre inkább rászorult a foglyok munkaerejére. Azokban az üzemekben, amelyek az SS birtokában voltak, például a Deutsche Erd- und Steinwerkében (DEST) vagy a Deutsche Ausrüstungswerke (DAW) SS-ipargyárakban, alkalmaztak fegyenceket. A Vernichtung durch Arbeit alapelv szerint tudatosan számoltak azzal, hogy a munkások az embertelenül kemény munkában meghalnak. A kormány közvetítette őket különböző magánvállalatoknak is. Számos kőbányában, téglaégetőben és más gyárakban végeztek kényszermunkát. A Reichsautobahn autópálya építésében is alkalmaztak foglyokat. A megnövekedett létszám miatt, részben külső táborok építésére is szükség volt.
Szeptember 27-én és 1940. február 18-án más táborokba vitték az őrizeteseket. Eközben a Totenkopf SS mintegy 7 000 tagját képezték ki Dachauban. A foglyok közül 2 138 ember a buchenwaldi, mauthauseni és 981 flossenbürgi koncentrációs táborba került. Csak 100 fegyenc maradt a dachaui táborban munkaerőként.
Egon Zill 1940-től volt Schutzhaftlagerführer (a tábor
III. osztály vezetője), ami a parancsnok után a második
legfontosabb pozíció. Zill alapított egy zenekart, amelyben
foglyoknak kellett játszani. A zene nem szórakozást jelentett,
hanem egy további gyötrelmes kínt. A foglyoknak napközben többször
kellett német dalokat énekelniük, amikor a munkahelyre mentek vagy
onnan tértek vissza. A halálra, az éhezésre és a kimerülésre
tekintettel cinikus és megalázó volt a zene. Főleg azoknak a
foglyoknak volt ez különösen megterhelő, akik nem tudtak németül.
Így ők további kínzást szenvedtek el, mert amikor más foglyok
pihentek, nekik gyakorolniuk kellett a gyűlölt dalokat. De
kivégzéshez és kínzáshoz is játszatták a zenekart. A többi
fogolynak pedig hallgatni kellett a kegyetlen előadásokat. Számos
alkalommal játszottak látogatók előtt is. A zenészek néha saját
komponálású zenedarabokat is előadhattak. Ilyenkor időnként
sikerült rejtett csúfolódást is beledolgozni, ami segítséget
nyújtott megtört személyiségük talpra állásában. Némely túlélő
szívesen emlékszik vissza erre az elégtételre. A zenének propaganda
funkciója is volt, mert így a helyi lakosságnak színlelni lehetett,
hogy jól vannak a foglyok. A zenészeknek nem kellett olyan keményen
dolgozniuk, mint a többieknek. A zenekar cseh, lengyel, osztrák és
német foglyokból állt. Amikor áthelyezték Zillt, ideiglenesen
megszűnt a zenekar. A koncentrációs táborban, paradox módon, az
őrizetesek elleni kegyetlen bánásmód együtt járt az SS
szórakoztatásával.
Külföldön bemutatták a mozikban A diktátor című filmet, ami
Hitlerre és a rezsimre utalt.
Miközben Lengyelország elfoglalt területén megsemmisítő táborokat építettek - a chelmnoi, az auschwitzi, a belzeci, a sobibori, a treblinkai és a majdaneki tábor - a koncentrációs táborokban is keményebb erőszakot alkalmaztak.
1944-ben kiürítették a birodalom keleti részén fekvő első koncentrációs táborokat, mivel a front és a Vörös Hadsereg már vészesen közelített nyugat felé. A foglyokat „evakuálták” más táborokba és szándékosan megerőltető, emberveszteséggel járó utakra küldték az elítélteket.
Ezen a nyáron Wilhelm Beiglböck kezdett kísérletezni azzal, hogy hogyan lehet tengervizet ivóvízként felhasználni. A kísérleti személyek között 44 roma volt.
Ősztől a tábor túlzsúfolttá vált. Az 50 emberre tervezett helyiségekben akkor már 3-500 személy szorongott. Novemberben újra tífuszjárvány tört ki, miután megint érkezett egy vonat evakuált foglyokkal. A halálozási ráta októberben 403 volt, míg novemberben 997-re emelkedett és decemberben már 1 915 ember halt meg.
Április 29-én az amerikai 42. és 45. gyalogos hadosztály bevonult a táborba. Csak néhány ott maradt SS-katona állt ellen, az SS-őrök többsége már az amerikaiak érkezése előtt elhagyta a tábort. A dachaui tábor volt az utolsó előtti koncentrációs tábor, amit felszabadítottak. Még 32 335 ember élt ott akkoriban. Ezen a napon az amerikaiak lelőttek néhány tucat SS-őrt, akik már megadták magukat. Ez a gyilkosság dachaui mészárlásként ismert.
Az amerikai csapatok először a tábort - a hozzá tartozó külső táborokkal együtt (ilyen volt a lenadsbergi) - szabadították fel és csak utána vonultak be Münchenbe. Azokat a fogolyszállítmányokat, amelyek éppen München közelében voltak, április 30-án szabadították fel. Ott volt a zsidó író, Max Mannheimer is, a mühldorfi melléktábor lakójaként.
A tábort egy amerikai parancs szerint karanténnak nyilvánították, mivel a területén még mindig tartott a tífuszjárvány és sok ember szenvedett az alultápláltságtól. A felszabadítás után még további 2 000 ember halt meg itt. A tábor még egy ideig szükségszállásként működött a hontalanok és a beteg foglyok számára.
Később létrehoztak egy nemzetközi fogolybizottságot. Júliusban az amerikai katonai hivatalok, a volt koncentrációs tábor területén rendezték be a német háborús bűnösök részére a dachaui internálótábort, ahol 30 000 ember elhelyezésére volt lehetőség.
November 15. és december 13. között zajlott le a dachaui főper
(Dachau-Hauptprozess) Martin Weiss parancsnok és 39 további
táborszemélyzet ellen. A 40 vádlott közül 36 bűnöst ítéltek ekkor
halálra. A főper a dachaui perek keretében zajlott, és amelyben
háborús és a holokauszthoz, illetve a shoahoz kapcsolódó bűnöket
tárgyaltak. Ezek 1948-ban zárultak le. Az orvosi kísérletekkel a
nürnbergi orvosperben és az Erhard Milch államtitkár elleni perben
foglalkoztak.
1946 májusában a 36 halálos ítéletből 28-at hajtottak végre a
landsbergi börtönben. Az azt követő 121 eljárás során, mintegy 500
vádlott állt az amerikai katonai bíróság előtt, főleg az SS tagjai,
akik Dachauban és a melléktáborokban tevékenykedtek.
1948 szeptemberében, körülbelül három és fél évvel a felszabadítása után, az akkor még menekülttáborként szolgáló területet az amerikai hadsereg átadta a a bajor hivataloknak.
A kezdetekkor még csak a főtábor létezett. A vasút közvetlen közelében építették fel, lépésről-lépésre. A háború kitörésekor hozták létre a külső táborokat, amelyek legtöbbször hadiüzemek, vagy fontos munkahelyek közelében feküdtek a birodalom déli részén.
A főtábort hat szektorra osztották fel:
A fogolyterület a koncentrációs tábor legnagyobb része volt, 34 barakkból állt, Schutzhaftlager („védőőrizeti tábor”) néven. Egy elektromos szögesdrótkerítést vezettek köré, mögötte egy árkot ástak, éjszakára kivilágították. Az őrök azonnal, figyelmeztetés nélkül lelőtték az őrtornyokból azt, aki közeledett a kerítéshez.
A Schutzhaftlager szerkezete:
A tábor fennállásának tizenkét éve alatt különböző módon osztották fel a lakóblokkokat:
A háború kezdetétől nemzetek szerint helyezték el az őrizeteseket, például lengyeleknek, cseheknek és oroszoknak külön lakóbarakkjaik voltak.
Az SS-terület körülbelül kétszerese volt a foglyokénak. Többek között itt helyezték el a műhelyeket, a legénységi barakkokat és a tisztek lakásait, de még az ügyintéző hivatal épülete is itt volt. Később két krematóriumot is építettek még erre a területre.
Az első hét évben egy müncheni krematóriumban hamvasztották el a halottakat. 1940-ben építettek egy saját, egy helyiségből álló krematóriumot, amelyben két kemence volt. A Jourhaus előtt az út elágazott, így teljesen elszeparálták a foglyok területétől. Egy különleges fogolycsoportnak kellett itt dolgoznia. Tilos volt a többi táborlakóval kapcsolatba lépniük, de más sem léphetett be erre a területre. A krematórium közelében hajtották végre a halálos ítéleteket.
1942 májusától 1943 áprilisáig a tábor adminisztrációja építtetett egy nagyobb épületet az első krematóriummal szemben, az úgynevezett X-barakkot. A két helyiség mellett több másik is volt csak a holttesteknek. Az új krematóriumnak négy kemencéje volt, amelyeket 1943 áprilisától 1945 februárjáig használtak. Később a leitenbergi temetőben tömegesen hantolták el a halottakat. 1944 nyarán hozzáépítettek négy fertőtlenítőkamrát a foglyok ruhájának tisztán tartása miatt. Egy másik terem bejárata fölött az a felirat állt, hogy „Brausebad“ (zuhany). Ezt a termet fehérre csempézték, és 15 egyszerű zuhanyrózsa-utánzatot is beépítettek. A külső falon két bádogszelep volt, ezért az amerikai csapatok gázkamraként azonosították 1945. április 29-én. Egy egykori fogoly arról számolt be, hogy féltek amikor kész lett a gázkamra, de félelmük nem igazolódott be. Nem bizonyítható, hogy egyetlen embert is megöltek volna a kamrában akár Zyklon-B-vel vagy más mérgező gázzal. Arra azonban, hogy történtek kísérletek harci gázzal, egy fennmaradt levél utal, amelyet az SS-orvos Rascher 1942. augusztus 9-én írt Himmlernek:
„Wie Sie wissen, wird im KL Dachau dieselbe Einrichtung wie in Linz gebaut. Nachdem die Invalidentransporte sowieso in bestimmten Kammern enden, frage ich, ob nicht in diesen Kammern an den sowieso dazu bestimmten Personen die Wirkung unserer verschiedenen Kampfgase erprobt werden kann.“
„Ahogy Ön tudja, a KL Dachauban egy ugyanolyan berendezést építenek, mint Linzben. Mivel a rokkantszállítások úgyis bizonyos kamrákban végződnek, azt kérdezem, hogy lehetne-e a kamrákban különböző harci gázokat kipróbálni ezeken a személyeken, akikkel amúgyis az fog történni.“
Az biztos, hogy Rascher hajtott végre ilyen jellegű orvosi kísérleteket, amelyeknek halálos áldozata is volt. Valószínűnek tűnik, hogy harci gázzal is kísérletezett. Egy további dokumentum a fogoly Frantisek Blaha vallomása:
„Die Gaskammer wurde im Jahre 1944 vollendet; ich wurde zu Rascher gerufen, um die ersten Opfer zu untersuchen. Von den acht bis neun Personen, die in der Kammer waren, waren drei noch am Leben und die anderen schienen tot zu sein.“
„A gázkamra 1944-ben lett kész. Rascherhoz hívtak, hogy vizsgáljam meg az első áldozatokat. A nyolc vagy kilenc személyből, aki a kamrában volt, három még élt és a többiek halottnak tűntek.”
Frantisek Blaha azonban egy másik időpontban visszavonta a vallomását.
A gázkamra használatát nem lehet bizonyítani, de határozottan megcáfolni sem. A háború vége előtt azonban sok dokumentum elpusztult. Az utólagos vizsgálatok során nem találtak olyan anyagot, ami mérgező gáz használatára utalna. A dachaui tábor nem megsemmisítő tábor volt. Azokat a foglyokat, akik gyógyíthatatlan betegek vagy fogyatékosak voltak, Hartheimbe szállították, ahol az úgynevezett „14f13 művelet” keretében a T4 eutanázia-program során gázkamrákban ölték meg őket.
Összesen 169 külső tábor volt. A külső munkavégzést Außenkommandóknak hívták, és nem voltak egyformák. A nagyobb külső, illetve melléktáborokban aludhattak is a rabok. Ezekben vezetők és kápók (Funktionshäftlinge) is voltak a táborok nagysága miatt. A munkavégzésekre néha csak egy személyt küldtek, néha ezreket. A foglyoknak nem csak az illető táborban kellett dolgozniuk, hanem például az SS műhelyeiben, az útépítésnél vagy a kavicsbányákban is kényszermunkán voltak. 1939-től a hadiipar is igényt tartott rájuk. Főleg 1942-től nőtt meg a külső táborok száma, amelyekben mintegy 37 000 fogoly dolgozott. 1944 márciusától a hadifoglyok óriási földalatti komplexumokat építettek, ahol a nácik fenn tudták tartani a haditermelést.
A nagy külső táborokban a főtábornál rosszabbak voltak a higiéniai feltételek és a munkakörülmények. A foglyok például a következő gyárakban dolgoztak: Zeppelin-Werke, Messerschmitt, BMW-Werk II (allachi külső tábor), Dornier-Werk, Agfa-Kamerawerk, Firma Sachse, Firma Präzifix, Dynamit AG, Firma Magnesit, Firma Kimmel és Bauarbeiten Flughafen München-Riem, ahol a bombák hatástalanításában is alkalmazták őket. A tizenegy külső táborban Landsberg am Lechnél 30 000 fogoly dolgozott. Ezeket 1945 áprilisában kiürítették. Közöttük volt a Schwabmünchen/Kaufering IV is. Az „evakuált” foglyokat vonattal elszállították vagy gyalogosan indították útnak.
A kisebb külső munkavégzéseknél jobb volt az ellátás és általában nagyobb volt az esély, hogy a foglyok a megpróbáltatásokat túléljék. Az SS-személyzet brutális túlkapásai ritkábbak voltak, mert a kapcsolat a lakossággal közvetlenebb volt. Az összesen 169 külső munkavégzési helyszínnel a dachaui koncentrációs tábor a legszerteágazóbb volt a birodalomban.
A külső táborokat sokáig nem kutatták. Jelenkori kutatása az élő szemtanúk fogyatkozó száma miatt egyre nehezebb.
Mivel a dachaui koncentrációs tábor a birodalom első reguláris
internálótábora volt, jelentős szerepet kapott a későbbi
koncentrációs táborrendszerek kiépítésében és az SS-személyzet
kiképzésében. Itt laktak az őrcsapatok és a Totenkopf SS-csapatok,
majd a kiképzési idő után más táborokba vezényelték őket.
Az SS katonai akadémiához (SS-Junkerschule) tartozó
Unterführerschule Dachau tanári karát is ugyanott helyezték
el, ahol kiképezték a Totenkopf SS altisztjeit, de az SS ügyintézők
kiképzésére is itt került sor.
Kezdetben, majdnem minden táborban egy olyan egy táborrendet alakítottak ki, ami a szokásos börtönszabályzatokon alapult. A dachaui táborban más volt a helyzet. Wäckerle már az első táborrenddel bevezette a parancsnok jogi egyeduralmát, azaz, övé volt az igazságszolgáltatás hatásköre.
Fél évvel ezután, 1933. október 1-jén, az új parancsnok, Eicke megszigorította ezt az első rendet, például egy új testi büntetést vezetett be. Ez a táborrend 1934-től az összes koncentrációs táborban érvényes lett. Az SS-személyzet hierarchiáját az IKL (Inspektion der Konzentrationslager) határozta meg, ami az SS koncentrációs táborának adminisztrációs központja volt. Eicke volt az új hivatal vezetője. 1934 májusától kinevezte magát a „koncentrációs táborok ellenőrének” (Inspekteur der Konzentrationslager). Később Himmler ezt hivatalosan is megerősítette .
Az SS a divide et impera módszert alkalmazta a táborrend fenntartása érdekében. Kineveztek néhány foglyot ellenőrnek bizonyos feladatokra (funkciós fogoly) és így tették hatékonnyabbá a tábor működtetését. Aszerint, hogy milyen területen és milyen feladatra nevezték ki az illetőt, különböző hatalmat gyakoroltak. A dolgozó fegyencek és az SS-parancsnokok között álltak a hierarchiában.
A funkciós fo