A Szuezi-csatorna (arabul: قناة السويس, Qanā al-Suways), a Sínai-félsziget nyugati részén épült tengeri csatorna. Hossza 163 km, a legkeskenyebb részén 300 m széles. Ez a mesterséges víziút Egyiptomban a földközi-tengeri Port Said (Būr Sa'īd) és a vörös-tengeri Szuez (al-Suways) városokat köti össze.
A csatorna észak-déli irányú vízi szállítást tesz lehetővé Európa és Ázsia között, Afrika megkerülése nélkül. A csatorna megnyitása előtti időkben az áruk szállítása a Földközi-tenger és a Vörös-tenger között gyakran a hajókból való kirakodással és a szárazföldön való áthordással járt együtt.
A csatornát két részre, északi és déli részre osztja a 250 km² kiterjedésű sós vizű tó, a Nagy-Keserű-tó (Great Bitter Lake), összekapcsolván a Földközi-tengert és a vörös-tengeri Szuezi-öblöt. Mivel a csatorna nem zárt, a tengervíz szabadon áramolhat a tóba a párolgási veszteség pótlására. A tónak puffer szerepe is van, csökkenti az árapály áramlások hatását.
A szuezi földszoroson át a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel összekötő csatorna ötlete a már az ókorban felmerült.
Valószínűleg már III. Szeszotrisz fáraó (XII.dinasztia) is ásatott kelet-nyugat irányú csatornát a Tumilat-völgyében (Wadi Tumilat) mely összekapcsolta a Nílust a Vörös-tengerrel a puntokkal való közvetlen kereskedelem érdekében. Ásatások bizonyítják létezését legalább az i. e. 13. századig, II. Ramszesz fáraó idejéig. Később ez a csatorna jelentőségét vesztette, betemetődött.
II. Necho (i. e. 610-595), a Nílus-delta Pelusian ága és a Keserű-tavak északi vége közt ismét csatornát kezdett építtetni, amelyet Hérodotosz szerint Dareiosz Hystaspes (i. e.522-486), perzsa király, Egyiptom meghódítója fejezett be 100 évvel később. Ezt a csatornát II. Ptolemaiosz (i. e. 285-247) a Vörös-tengerig kibővítette, majd félbehagyta. A csatorna idővel bedüledezett, de az actiumi csata idejében (i. e. 31) még Kleopátra néhány hajója ezen át jutott ki a Vörös-tengerre.
Az első, a római császárok idején elhanyagolt csatornát, Traianus (98-117) építtette újjá. A csatorna néhány évszázadon keresztül ismét feledésbe merült, majd Omár kalifa idejében a 7. században ismét helyreállították. 767-ig használták, amikor végleg betemették al-Mansur Abbasid bagdadi kalifa utasítására a Nílus-deltavidéki lázadók elszigetelése érdekében.
Az első próbálkozás egy modern csatorna építésére Bonaparte Napóleon egyiptomi expedíciójából származik, aki így akarta elérni, hogy Anglia kereskedelmi hátrányba kerüljön. Az előkészületeket 1799-ben Charles Le Pere kezdte, azonban egy (később hibásnak bizonyult) számítása szerint a Földközi-tenger és a Vörös-tenger szintjének eltérése mintegy 10 méter, ami túlságosan nagy, így a zsilip nélküli csatorna megvalósítása lehetetlen. A munkálatokat felfüggesztették.
Évtizedekkel később, 1846-ban egy francia tudósokból alakult társulás ismét tanulmányozta a csatorna megvalósításának lehetőségét. 1847-ben Bourdaloue egy új méréssel bebizonyította hogy nincs igazi különbség a tengerek szintje között. Linant de Bellefonds jelentése Ferdinand de Lesseps alexandriai alkonzul figyelmét is felkeltették.
1858. december 15-én Ferdinand de Lesseps megalapította a Szuezi-csatorna társaságot (Compagnie Universelle du Canal Maritime de Suez), miután 99 évre szóló koncessziókat kapott Said Pasha egyiptomi alkirálytól a tengerhajózási csatorna megépítésére és üzemeltetésére. Alois Negrelli osztrák mérnök tervei szerint a Szuezi-csatorna építését 1859. április 25-én kezdte meg a Szuezi-csatorna társaság és a mintegy 10 évig tartó munkálatok után az első hajó 1869. február 7-én haladhatott keresztül rajta. A csatorna hivatalos megnyitó ceremóniájára 1869. november 16-án kerül sor, melyen a világ minden tájáról hatezer híres meghívott vett részt.
1875-ben a Brit kormánytól Benjamin Disraeli kivásárolja a csatorna társaságból Egyiptom részét, így részleges irányítása alá kerül a csatorna működtetése, osztozva a többségében francia magánbefektetőkkel.
A csatornának stratégiai fontossága van, mivel kereskedelmi összeköttetést jelent Anglia és az indiai gyarmata, a Távol-Kelet, Ausztrália és Új-Zéland között. A terület egésze pedig stratégiailag jelentős Észak-Afrikának és a Közel-Keletnek egyaránt. 1882-ben, a külföldi intervenció alatt Egyiptomban az Egyesült Királyság szerzi meg a de facto irányítást a csatorna területe felett. A csatorna terület semlegességét brit csapatok biztosították az egyiptomi polgárháborúban.
1888. március 2-án a Konstantinápolyi-konvencióban rögzítették az akkori európai vezető hatalmak (Nagy-Britannia, Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Oroszország és Törökország), hogy a Szuezi-csatorna szabad átjárhatóságát garantálják minden hajónak háborúban és békeidőben egyaránt.
1936-os angol-egyiptomi szerződésben Anglia ragaszkodott a csatorna feletti ellenőrzés megtartásához. 1951-ben Egyiptom felbontotta a szerződést, majd 1954-re a britek beleegyeznek a csapatok kivonásába.
Miután az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok visszavonta a felajánlott támogatást az épülő Asszuáni-gáthoz, – mert Egyiptom a Szovjetunió segítségével fegyverkezett, – 1956. május 16-án Gamal Abden-Nasszer elnök államosította a csatornát. Ez vezetett a brit, francia és izraeli invázióhoz, a néhány hétig tartó Szuezi válsághoz 1956 novemberében. A keletkezett károk és az elsüllyedt hajók miatt a csatorna zárva volt 1957 áprilisáig, amikor ENSZ csapatok segítségével megtisztították. Ezután az ENSZ csapatok biztosították és tartották fenn a csatorna övezetét és a Sínai-félsziget semlegességét.
Az 1967-es hatnapos háború után a csatorna 1975. június 5-éig zárva volt.
Jelenleg nemzetközi megfigyelő erők (Multinational Force and Observer) (MFO) (többségében amerikai katonák) ellenőrzik a Sínai-félszigetet. Miután 1979-ben az ENSZ csapatok mandátuma lejárt, tárgyalások kezdődtek új megfigyelő erők felállítására. 1981-ben felállították az MFO-t, összhangban a többlépcsős izraeli csapatkivonással. Ezek a megfigyelő erők nem ENSZ irányítás alatt állnak, hanem az Egyesült Államok, Egyiptom, Izrael, és további résztvevő nemzet közötti egyezmény alapján működnek.
A csatornának nincsenek zsilipjei, mert a terep sík. A csatorna maximum 150 000 t vízkiszorítású teherrel megrakott hajók áthaladására alkalmas. A hajóknak 16 m-es merülési mélységet tesz lehetővé, de a fejlesztési tervek szerint 2010-ig ezt tovább növelik 22 m-ig ami már óriás tartályhajók (supertanker) áthaladását is megengedi. Jelenleg az óriás tankhajók terhének egy részét át kell rakodni egy a csatorna által biztosított hajóba és az áthaladás után, a túloldalon ismét vissza kell rakodni. Egyetlen hajózható pálya van, számos kikerülést biztosító kitérő területtel. A hajók egymás után, konvojban közlekednek. Átlagos napokon két konvoj tart dél felé és egy északnak. Az első dél felé tartó konvoj a kora reggeli órákban indul és halad le a Nagy-Keserű-tóig, ahol horgonyt vetnek a hajózó csatornán kívüli területen és megvárják a délről közeledő másik konvoj elhaladását. Utána az észak felé tartó konvoj El Qantara közelében levő kitérőnél halad el a csatorna partjához kikötött, második, dél felé tartó konvoj mellett is. Szuezi-csatorna Hatóság jelentése szerint 2003-ban 17 224 hajó haladt át a csatornán, ami kb. 8%-a a világ teljes hajóforgalmának. Az átkelés időtartama 11 és 16 óra közötti, kb. 8 csomós sebességgel haladva. A sebességkorlátozás, a hajók által keltett hullámzás, csatornapartot erodáló hatását csökkenti.
1980-ban adták át a csatorna alatt átvezető Ahmed Hamdi közúti alagutat és fent, 226 m magasban nagyfeszültségű villamos távvezetékek is keresztezik a csatornát 1999-óta. A csatorna nyugati partján, annak teljes hosszában egy vasúti vonal is végigfut.
Északról, Dél felé haladva:
Egy vasútvonal fut végig a csatorna teljes hosszában a nyugati parton, azzal párhuzamosan.