Mohendzsodáro (a „halottak dombja”, szindhiül: موئن جو دڙو ) az Indus-völgyi civilizáció egyik legnagyobb és legszervezettebb városának romja, a mai Pakisztán Szindh tartományában. Az egykori várost kr.e. 2500 és 2100 között az Indus partján élő Harappá-kultúra beli nép építette, akik Mezopotámia és az ókori Egyiptom népeihez hasonlóan a termékeny folyóvölgyben öntözéses gazdálkodást alakítottak ki. Mohendzsodáro romjai hihetetlen várostervezői képességről árulkodnak: az ősi metropolisz urbanisztikai szervezettsége, építési módszerei és a kb. 40000 fős lakosságot kiszolgáló közszolgáltatásai csak a kétezer évvel későbbi, császári Róma adottságaival vethetők össze. A bronzkori városrom 1980 óta az UNESCO kulturális Világörökségének[1] része.
Mohendzsodáro romjai a mai Karacsitól mintegy 300 km-re északra, Larkanától 25 km-re délre, egy dombon fekszenek.
Az Indus völgy területe az Arab-tengertől a kb. ezer kilométerre északra fekvő, folyó menti völgyekig terjedt: nyugaton a mai iráni határ, északon a mai Türkmén határ, keleten Delhi és délen a Godavari völgy közötti területen. A termékeny folyóvölgy már kr. e. 7000 óta lakott volt. „A síkságon kr. e. 4000 körül jelentek meg az első települések, majd ezek a falvak kb. 500 évvel később fejlődtek városokká, melyeket kőből, vagy vályogtéglából épített fallal erősítettek meg. A korai városfejlődés csúcsát a térségben az kr. e. 2400 körül kialakuló civilizáció, a Harappá-kultúra jelentette.” A Harappá-civilizáció (kr. e. 2500-1700) fejlődésének első 600 évében épült ikervárosok: északon Harappá és félúton a tenger felé Mohendzsodáro, valamint a tengerparti kikötőváros Lothal, a térség kereskedelmi és közigazgatási központjai lehettek. A régészet mai álláspontja szerint Mohendzsodáró volt a korabeli dél-Ázsia, sőt minden bizonnyal az akkori világ legfejlettebb városa.
Mohendzsodáro hihetetlen mérnöki és várostervezői képességekről tanúskodik: épületei geometriai elrendezésűek, egységesek voltak; utcái pontosan észak-dél, kelet-nyugati irányban szelték át a várost. A kutak, víztározók, fürdőszobák, illemhelyek, kőlapokkal fedett szennyvízelvezető csatornák és szemétgyűjtők régészeti emlékei a mai higiéniát idézik. Ugyanakkor „a város rendkívüli érdekessége, hogy itt – más őskultúrák helyszíneitől eltérően – se palotának, se templomnak, se síremléknek vagy temetőnek nincs nyoma. Szervezett vallási áldozatokról, ceremóniákról nem árulkodik semmi. Nincsenek fegyverek. Hiányoznak a monumentális szobrok is, ám a kisplasztika remek darabjai (figurák, játékok, kőpecsétek) kerültek elő a föld alól, s jellemzik Mohendzsodáro egykori népességének kiváló képességeit.”
Mohendzsodárót több mint 5 kilométer hosszú, 6 méter magas, tornyokkal erősített fal vette körül. A város területét sakktáblaszerűen osztották fel; az alsó városrészt tizenegy, 360×240 méteres háztömb foglalta el, amelyeket tizenkét 9-14 méter széles főút határolt. Az épülettömböket 2 méter széles kis utcák sűrű hálózata szelte át; voltak itt villanegyedek, boltok és műhelyek is. A középületek a város elkülönített részén, a 15 méter magas, négyszögletes teraszra épült Fellegvárban kaptak helyet (a 2. században egy sztúpa épült a helyére). Valószínű, hogy a Fellegvárat is fal vette körül.
Az egész város egyforma nagyságú agyagtéglákból épült, amelyeket a ma is alkalmazott eljárásokkal állítottak elő: az épületek és a falak belső részét napon szárított nyers téglákból rakták, míg a falak külső oldalán kemencében kiégetett téglákat használtak. Ennek következményeként a falak igen vastagok lettek, és hőszigetelő képességük is kiváló volt. Szintén a hőszigetelést szolgálta, hogy az utcákra a bejárat kivételével nem nyíltak ablakok és ajtók. A nagyobb, kétszintes, tetőteraszos házak szobái egy központi udvart fogtak közre, ahol egy-egy magas kávájú, téglával kirakott kút állt. A felső szintre – ahol akárcsak a földszinten, folyóvíz állt rendelkezésre – lépcsőn lehetett feljutni. Ezekben a nagy villákban valószínűleg gazdag kereskedők laktak, akik fontos szerepet játszhattak a város gazdasági életében. A többi lakás szerényebb, sokszor csak egyszobás volt. Ezek lakói az utcai közkutakból hordták a vizet. A hulladékot az utak mentén kijelölt helyeken rakták le.
A Mohendzsodárót környező földeket egy jól kiépített öntözőrendszer segítségével az Indus vizével öntözték; a földeken gabonaféléket (búza, árpa, köles, rizs), borsót, sárgadinnyét, datolyát és gyapotot termeltek. Ezenkívül juhokat, sertéseket és szarvasmarhákat tartottak; a marhákat és az elefántokat igavonásra a mezei munkában is használták.
A lakóövezetet egy 200 méter széles – valószínűleg piacként működő – sáv választotta el a középületeknek helyet adó Fellegvártól. Itt állt a Magtár épülete, amely szinte biztosan az államkincstár szerepét töltötte be; itt fizették be a város lakói a természetbeni adókat, búza vagy árpa formájában. A négyszögletes, 46×23 méteres épületben magasított dobogók könnyítették a termények átvételét; a gabonát az e célra kialakított emelvényeken őrölték meg. A tartalékokat tökéletes szellőzésű föld alatti raktárakban őrizték. A Fellegvár déli szektorában egy nagy méterű helyiség volt (hosszanti oldala 30 méteres) ahol talán gyűléseket tarthattak. A mellette lévő impozáns, 70×24 méteres épület a város vezetőjének a rezidenciája lehetett. Itt volt még a Nagy Fürdő épülete; közepén egy 12×7 méteres 2,4 méter mély, kátránnyal szigetelt medencével, mellette kisebb – feltételezetten öltözőként használt – helyiségekkel és lépcsővel, amelyen egy fából épült felső szintre lehetett feljutni. Elképzelhető, hogy közfürdőként funkcionált, de az is, hogy a hinduk körében ma is szokásos, napi rituális alámerítésre használták.
Mohendzsodáro szervezettségét és hatékonyságát fejlett vízvezeték-hálózata is bizonyítja. A legtöbb háznak saját kútja volt, és agyagcsöveken jutott el a víz a ház két szintjére; a konyhába, a fürdőbe és az árnyékszékbe, ahol ülőke(!) is volt. A szennyvíz fedetlen elvezető árkokban folyt az utcák két oldalán, majd az árkokból a főutak mentén húzódó nagyobb, fedett gyűjtőcsatornákba került. Ezeken a megfelelő lejtésszögű gyűjtővezetékeken keresztül a szennyvizet kivezették a városból. A házakban felgyülemlett hulladékot nagyobb agyagedényekben gyűjtötték, amelyeket rendszeresen kiürítettek az erre a célra kialakított emésztőgödrökbe. Ez a meglepően modern rendszer, amelyet a knósszoszi palotában is alkalmaztak (kr. e. 1700), a világ számos részén még ma is ismeretlen.
Letelepedett, városias nép lakta Mohendzsodárót, akik pezsgő kereskedelmi kapcsolatban álltak az antik világgal. Jómódjuk elsődleges forrása a nyersanyagkereskedelem és a fejlett kézműipar lehetett, amelyet virágzó mezőgazdaság egészített ki. Az ásatások során talált mezopotámiai sumer ékírásos agyagtáblák tanúsága szerint a városlakók rezet, ólmot, aranyat, gyöngyöt, elefántcsontot és más korabeli luxuscikkeket szállítottak a sumer uralkodói udvarnak. A nyersanyagokat a környező területekről – rezet Beludzsisztánból, aranyat, ezüstöt, lapislazulit Afganisztánból és Közép-Ázsiából, fa építőanyagot a Himalája hegyvidékéről – ökrös szekéren szállították ide. A gyöngyöt és kagylókat az Arab-tengerben halásztak. A nyersanyagok egy részét feldolgozták: bronzszerszámokat, agyaghordókat, kerámiatárgyakat és ékszereket készítettek.
A régészeti ásatások sok érdekes leletet hoztak felszínre, amelyek a mohendzsodáro-beliek életére, szokásaira utalnak, illetve az arról alkotott kutatói elképzeléseket alátámasztják.
Az előkerült díszes kerámiák nagy mennyisége arra utal (már-már bizonyítja), hogy helyben gyártották őket. A nőket ábrázoló terrakotta szobrocskák díszessége és a rajtuk megjelenített ékszerek alapján arra következtetnek, hogy a nők fontos szerepet töltöttek be a társadalomban. A város romjai között talált kecses, bronz balerinafigurák a tánc és zene szeretetére utalnak. Az agyagból készült állatszobrocskák játékszerek lehettek.
A több tucat szobor között akad egy, amely szigorú külsejű, ápolt szakállú, szalaggal hátraszorított hajú, lóheremotívumokkal díszített ruhájú férfit ábrázol. Ezt a figurát többen a város pap-királyának vélték, noha a város kormányzásáról semmit sem tudunk biztosan. A 17,5 cm magas szobrocskát 1927-ben, Mohendzsodáro alsó városában találták egy szokatlanul díszes téglás ház apró falfülkéjében. Ez a kicsi szobor az Indus-völgyi civilizáció jelképe lett.
Mohendzsodáro legjelentősebb leltének azt a kb. 2000 kő pecsétnyomót tartják, amelyek egy része domború, másik része homorú, s amelyeken a bika- és már állatábrázolások mellett képírással írt jelek is láthatók. Úgy tűnik, a pecsétnyomókat a kereskedelemben használták, de erről csak akkor bizonyosodhatunk meg, ha el tudjuk olvasni ezt az ősi írást. Összesen 396 jelet számoltak össze, de jelentésüket egyelőre nem sikerült megfejteni.
Mohendzsodáro lassú hanyatlása kr.e.1900 körül kezdődött. A lakosság fokozatosan elvándorolt az Indus-völgyből, feltételezetten kelet felé, a Gangesz irányába. Az okokat a területet sújtó természeti csapásokban, az Indus ismétlődő áradásaiban és a földek elmocsarasodásában kell keresnünk, de közrejátszhatott a tégla- és kerámiaégető kemencéket tápláló erdők kipusztulása is. Amikor az árják kr.e. 1500 körül mitikus istenkirályuk Indra, a „várak lerombolója” vezetésével észak felől megérkeztek, már hanyatló korszakát élte az a nép, amelyet végül a – Rigvéda leírása alapján – kegyetlenül kiirtottak. Ezzel Mohendzsodáro – amint a neve is mondja – a „halottak dombja” lett.
Az első 4500 éves városromokra a 19. század derekán, az első indiai vasút építésekor találtak rá, de a terület szisztematikus feltárása csak jóval később, 1920-ban Harappá romjainak feltárásával kezdődött. Mohendzsodáro maradványaira 1922-ben[1] Rakhaldas Bandyopadhyay az Indiai Régészeti Kutatóintézet hivatalnoka talált rá, akit egy buddhista szerzetes vezetett el egy sztúpa romjaihoz. Az első nagylélegzetű ásató munka 1930-ban John Marshall, K. N. Dikshit, Ernest Mackay régészek vezetésével folyt. 1945-től Ahmad Hasan Dani és Mortimer Wheeler archeológiai főfelügyelő, később a pakisztáni kormány régészeti tanácsadója irányította a munkálatokat. Wheeler szerint Mohendzsodáro a „végtelen monotónia városa” volt. 1964-65-ben Dr. G. F. Dales régész felügyelte az utolsó jelentősebb kutatásokat.
1965 és 1980 között csak kisebb projektek keretében, igen lassan folytatódott Mohendzsodáro feltárása. A problémát a talajvízszint emelkedése és annak magas sótartalma okozza, amely beszívódik a romváros tégláiba és szétmállasztja a maradványokat. E romboló folyamatot a por, a hőség és a gyakori homokviharok tovább gyorsítják. Amit még föld takar, az biztonságban van. Ám a felszínre hozott romokat az állagmegóvás érdekében tiszta vízzel rendszeresen locsolni kellene, továbbá a konzerválási munkának lépést kellene tartania az ásatások ütemével. Ezek rendkívül költségessé teszik a további feltárást.
1980 óta a romok biztonsága érdekében bevezetett ásási tilalom ellenére Dr. Michael Jansen német, és Dr. Maurizio Tosi olasz régészek vezetésével további jelentős előrelépés történt. A felszíni kutatási technikák kombinálásával: az építészeti dokumentációk és a felszín átfésülése és elemzése révén nyert adatok összevetésével további eredményekre jutottak. Munkájukat segíti, hogy az utóbbi években a Harappá-kultúra területén Mohendzsodáro és Harappa mellett további 1400 lakott hely maradványait fedezték fel Északnyugat-Indiában és Pakisztánban. Ebből napjainkban 90 lelőhely feltárásán dolgoznak a kutatók.
„Az UNESCO egy szakértőcsoportja már évtizedekkel ezelőtt leszögezte: sürgősen csökkenteni kell a talajvízszintet, s megszabadulni a visszamaradó sótömegtől.” Mohendzsodáro világ legbecsesebb kulturális értékei közé tartozik, ezért feltárása 1996 óta a pakisztáni kormány és nemzetközi szervezetek egyetértésével szünetel. 1997 áprilisától az ENSZ 10 millió dolláros támogatást nyújt a már feltárt területek állagmegóvási és konzerválási munkáira és a talajvíz csökkentésére.
|
||||||
Kategória: Pakisztán Kategória: Pakisztán világörökségi helyszínei Kategória: Bronzkor Kategória: Ősi India Kategória: Régészeti lelőhelyek
