A San Lorenzo-templom része a Mediciek mauzóleuma, akik akkor a Via Larga palotában éltek, vagy más néven ez volt a Medici–Riccardi-palota. Michelangelo építészként és szobrászként is dolgozott a Medici-kápolnában. Ő az új sekrestye megtervezője, valamint a Medici-sírokon lévő szobroknak a megalkotója is.
Firenze városállam azonban 1513-ban ismét a Mediciek uralma alá került, és a hatalmát visszanyerő, abszolutisztikus uralmat kialakító család folytatta azt a reprezentatív építkezést, amelyet még Cosimo de Medici kezdett el a 15. század közepén, és amely arra irányult, hogy a San Lorenzo-templom, mint családi pantheon, a Medici-család örök emlékét szolgálja, a Sagrestia Vecchia után.
A Sagrestia Nuova alaprajzi formája pontosan követi a Brunelleschi által száz évvel korábban, a templom szentélyének másik oldalán felépített Sagrestia Vecchiát. Funkciója is hasonló: a Medici-család tagjainak sírkápolnájaként szolgál, és a San Lorenzo épületegyüttes egyik alkotó eleme.
A Sagrestia Nuova tervek sorozatában nyerte el végső formáját. A két, fiatalon meghalt Medici családtagnak, Lorenzónak és Giulianónak állított síremlékeket az építész eredetileg a kápolna közepére szánta, és csak később alakította ki a két szimmetrikus, fali síremlék terveit. A kápolna teljes díszítése így sem készült el. A kupola alatti félköríves falmezőkbe freskókat szánt, a síremlékek aljához pedig oldalt még két-két szobor került volna.
Az egyetlen alkotás ami ténylegesen befejezett, az Lorenzo és Giuliano szobrai, a különböző napszakokat ábrázoló alkotások, és a Madonnát ábrázoló szobor.
Giuliano és Lorenzo de Medici síremlékeinek építészeti tagolása teljesen azonos, a hozzájuk tartozó szobrok pedig egymásra válaszolnak: tézis és antitézis kompozíciós megoldását alkalmazta Michelangelo. Megjelenik az Est, a Hajnal, az Éj és a Nappal ellentéte.
A síremlékek két részből állnak. Az alsó zónában, a fal előtt állnak a szarkofágok, amelyek íves felületén két-két allegorikus alak fekszik. A felső zónában három-három, gazdagon tagolt kerettel ellátott falfülke van, amelyek közül a középsőben jelenik meg Lorenzo, illetve Giuliano ülő figurája. Mindketten az oltár felé fordulnak, de amíg Lorenzo, bal kezével állát alátámasztva, gondolkodó, azaz melankolikus pozícióban jelenik meg, addig Giuliano fejét felemelve, egyenes háttal, bal lábát erőteljesen hátrahúzva, büszkén fordítja oldalra tekintetét. Sírjaik allegorikus szobrai is hasonló ellentétpárt alkotnak. Az Estet szimbolizáló férfi és a Hajnalt megtestesítő nő izmos alakjai Lorenzo síremlékén könyökükre támaszkodnak és bal, illetve jobb lábukat kinyújtják. Giuliano síremlékén ezzel szemben az Éj és a Nappal figurái felsőtestüket kicsavarva fordulnak oldalra, és lábukat felhúzzák. Ikonográfiai szempontból a négy alak szerepeltetése teljesen újszerű, és Michelangelo saját elképzeléseit tükrözi: a halál és a halál utáni feltámadás körforgását, a lélek felemelkedését szimbolizálják, és magukba zárják a kezdet és a vég elválaszthatatlan egységét.
Az oltárral szembenéző Medici Madonna a kápolna kompozíciójának a kulcsa. Az anya és a térdén lovagló izmos gyermek egyetlen lénynek tűnnek, megkapóan ábrázolják az élet ciklikusságának gondolatát: az örökös kimerülést és az örökös megújulást.
A síremlékek elemei és a kápolna építészeti elemei organikus egységet képeznek. Fény csak felülről árad be a csalókán magas térbe, amelynek hatására a néző úgy érzi, rendkívül mélyen áll, mintha valamiféle kriptában lenne, távol a napfény birodalmától. A kápolna egésze a világmindenség összefoglaló képét alkotja: lent van az elhunyt lelkek hona, azután következik a racionális, a földi szférát ábrázoló közbülső övezet, végül pedig az égi szféra szerepét játszó nagy a kupola. A fény fokozatos csökkenése szintén ezt a gondolatot látszik illusztrálni: az égi zónában még teljes erővel árad be, a középső övezetbe már csak apró ablakokon át hatol be, míg az alsóban nincs is közvetlen fényforrás.
Sagrestia Nuova
Sagrestia Vecchia
Medici-család