A London Bridge (vagy London-híd) közúti híd a Temze felett, amely London történelmi városközpontját, a City of Londont köti össze a város déli részén fekvő Southwark kerülettel. A város nevét viselő hidat, a köztudat gyakran keveri a híd szomszédságában álló ikonikus építménnyel a Tower Bridge-dzsel, amely London egyik nevezetes jelképe. A jelenlegi hidat II. Erzsébet királynő nyitotta meg 1973. március 17-én. Ezt megelőzően a híd helyén két évezred óta több híd is állt, amelyek mindig a London Bridge nevet viselték. Ezen a helyen a rómaiak építettek először hidat, amely egy ponton-jellegű fahíd volt. A mai modern híd feszített vasbeton szerkezetű, amely sem építészetileg, sem esztétikailag nem mondható különösnek. A híd nevezetessége és hírhedtsége a múltjában rejlik.
Az első híd megépítése előtt, a Temze nem volt mindig ilyen mint ma. A folyó kavics, homok és agyag hordalékából természetes töltés alakult ki a folyómederben, így az újkőkorszakban apálykor akár gyalogosan is át is lehetett kelni a folyón. Később, ahogy a Temze kezdte elnyerni mai alakját, egyre sürgetőbb volt hidat építeni. A rómaiak által alapított Londinium (ma London), aligha születhetett volna meg, ha nincs híd a Temzén.
Ezen a helyen először a rómaiak építettek fából készült, katonai pontonhidat i.sz. 50-ben. I.sz. 55-ben cölöphíd épült itt, melyet a rómaiak barakkjai, és a helybeliek kis kereskedő telepe vett körül. Ez a telephely volt London városának elődje. Az ősi fahíd többször elpusztult. Így i.sz. 60-ban Boudicca királynő, 1014-ben pedig II. Olaf norvég király csapatai rombolták le. A Római Birodalom bukása után a híd egyre elhanyagoltabb lett és a Temzét egyfajta védvonalként használó szász népek, egyszerűen hagyták elpusztulni. 1066-ban Hódító Vilmos újjáépíttette a hidat. 1091-ben a Londont sújtó tornádó pusztította el, míg 1136-ban a híd tűzvész áldozata lett.
A régi London Bridge ceruzarajza 1616-ból A híd jelentősebb története 1176-ban kezdődik, amikor II. Henrik utasítására, Peter de Colechurch irányítása alatt kőhíd tervei készültek, aki a híd közepére a mártírhalált halt canterbury-i érsek, Becket Tamás kápolnáját álmodta meg. Az építkezés több mint harminc évig tartott, így híd csak 1209-re - Földnélküli János uralkodása idején - készült el, és állt egészen 1831-ig. Méreteit, adatait illetően több variáció is napvilágot látott. A híd 8 méter széles, kb. 250 méter hosszú volt, és 19-20 boltív tartotta. A boltívek nem voltak egyformák, szabálytalanok voltak, és az építkezés során egyes részei többször is összeomlottak. Az akkori építmény különlegessége az volt, hogy a hídra épületeket építettek, tele boltokkal és még nyilvános WC is üzemelt rajta. A boltok által fizetett adót a híd karbantartására fordították. A híd rendkívül tűzveszélyes volt, többször is tombolt rajta kisebb-nagyobb tűz. A 16. századra már 200 üzlet működött a hídon. Voltak olyan épületek is, amelyek hét szintesek voltak, és olyanok is, amelyek a híd fölé nyúltak be, ezzel elzárva a természetes fény útját, egyfajta baljós alagúttá formálva azt. Ugyanakkor voltak olyan részei is a hídnak, ahol nem voltak házak, így ezen a részen körbe lehetett nézni, meg lehetett csodálni London partjait, és természetesen a Temzét is. A kb. 4 méteres szélességűvé zsugorodott hídon, könnyen alakult ki közlekedési fennakadás. A híd szerkezete jelentősen befolyásolta a folyó viselkedését is, mivel a boltívek keskenyek és szabálytalanok voltak, talpai pedig szélesek, így télen a folyó könnyebben elfagyott a híd körül, ezáltal a hajók sem tudtak közlekedni. Még zsúfoltabbá tették az építményt a 16. században beépített vízkerekek. Két szélső íve alatt vízikerék dolgozott, a déli egy vízpumpát, az északi egy malmot működtetett. A középkori London Bridge látképe egy 1632-ben Claude de Jongh által készített olajfestményen A középkori híd megjelenése leginkább egy, a korabeli módinak megfelelő utcára hasonlított, melynek végeit erős kapuk védték. A déli végénél felvonóhíd állt, így a hidat éjszakára le tudták zárni. A déli kapu arról lett híres és népszerű, hogy itt tűzték ki a különböző halálra ítélt árulók fejét. Az első kivégzett személy William Wallace volt, aki 1305-ben jutott erre a sorsra. Őt olyan híres kivégzettek követték, mint Wat Tyler, John Ball 1381-ben, Jack Cade 1450-ben, Morus Tamás 1535-ben, Thomas Cromwell 1540-ben, vagy Guy Fawkes 1606-ban. Feljegyzések szerint 1598-ban harminc levágott fej „díszítette" a hídfőt. E szörnyű szokásnak 1660-ban II. Károly vetett véget. 1722-re a híd túlzsúfolttá, elöregedetté vált és nagymértékben akadályozta a folyami forgalmat is. A lordmajor a rengeteg torlódás miatt elrendelte, hogy a forgalom két irányban haladjon a hídon. Ezzel egyúttal megszületett az a rendszer, amit az autók a mai napig is használnak a közutakon. A hídon mindig az út bal oldalán kellett haladni, amit ugye később a legtöbb országban megcseréltek, de Nagy-Britanniában máig megmaradt ez a rendszer. 1758 és 1762 között minden lakóépületet és boltot lebontottak a hídon, valamint a középső boltíveket egyesítették a jobb hajózhatóság miatt. A 18. század végére nyilvánvaló volt, hogy a híd még így is alkalmatlan az egyre növekedő forgalom kiszolgálására akár a vízi, akár a közúti forgalom számára. Új híd építésére volt szükség, de az öreg - akkor már több mint 600 éves - London Bridge az 1832-es végleges lebontásáig működött, miközben már el kezdték építeni az új kőhídat.
A 19. századi London Bridge 1916 körül 1799-ben pályázatot írtak ki a régi híd helyén építendő „új” London Bridge tervére, amelyre többen is jelentkeztek. A nyertes, egy hagyományos kialakítású öt boltíves változat lett. John Rennie tervei alapján 1824-ben kezdték el az építkezést, mely fiai (John és George Rennie) által lett befejezve. A hivatalos megnyitóra 1831. augusztus 1-én került sor, amelyen IV. Vilmos és felesége is részt vett. A 283 méter hosszú és 15 méter széles kőhíd, rendkívüli forgalmat bonyolított le. 1896-ban volt a híd legforgalmasabb időszaka, amikor óránként 8000 gyalogos és 900 jármű haladt át rajta. A hidat 1902 és 1904 között 13 lábbal (4,0 m) kiszélesítették, de a későbbi felmérések azt mutatták, hogy a híd nyolc évente 2,5 cm-t süllyed. 1924-ben a keleti oldal körülbelül 9 cm-rel volt alacsonyabb a nyugati végénél. Új híd építésére volt ismételten szükség, de a régi viktoriánus híd tovább élhetett.
1967-ben City of London városi tanácsának egyik tagja Ivan Luckin azzal az őrültségnek tűnő javaslattal állt elő, hogy ahelyett, hogy leromboljnák a meglévő hidat, inkább bocsájtsák árverésre. Ezek után a városi tanács eladásra kínálta a hidat és elkezdett potenciális vásárlókat keresni. 1968. április 18-án meg is vásárolta a hidat egy bizonyos Robert P. McCulloch amerikai olajmágnás, 2 millió 460 ezer dollárért. A Rennie-féle hidat szétbontatta, 8600 kilométerrel arrébb az Egyesült Államokba hajóztatta és 1971-ben az arizonai Lake Havasu City-ben újból felépítette azt, további 5,1 millió dollárért. A híd minden egyes darabját gondosan megszámozták, majd a Panama-csatornán keresztül Kaliforniáig hajóztak vele. Innen kamionokkal juttatták el a végleges helyére. A híd alá a Coloradó folyóval összeköttetésben lévő csatornát ástak és egy korabeli angol falut is építettek mellé. Az újraépített London Bridge, ma Lake Havasu City egyik legfontosabb turista látványossága, amit 1971. október 10-én adtak át a forgalomnak.
A jelenlegi híd építészeti terveit William Holford készítette, a mérnöki és kivitelezési munkákat Mott, Hay and Anderson nevű vállalat végezte. A híd a korábbi, „Rennie-híd" helyére épült 1967 és 1972 között, folyamatosan bontva a régit és építve az újat. A hídat II. Erzsébet nyitotta meg 1973. március 17-én. 1984-ben egy brit hadihajó, a HMS Jupiter nekiütközött a hídnak, ami jelentős károkat okozott mind a hajónak, mind a hídnak. A híd történetét mutatja be a London Bridge Experience, mely 2008. február 22-én nyílt meg a korábbi „Rennie-híd” egyik ívében. 2012-ben pedig megnyílt a London Bridge Museum.
Ez a szócikk részben vagy egészben a London Bridge című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.