Volcanos a Mila

Etna

7.9/10

Az Etna (szicíliai nyelven Muncibeddu, olaszul Mongibello vagy Etna, latinul Aetna) egy napjainkban is aktív vulkán Szicília északkeleti részén, Catania és Messina között, a sziget keleti partján. A vulkán területe 1200 km², kerülete a hegy lábánál 135 km. Európa legmagasabb működő vulkánja: jelenlegi magassága 3329 méter, ami állandóan változik a kitörések miatt.

Neve valószínűleg a görög aitho (égni) vagy föníciai athana (tűzhely) szavakból ered. A helyiek által használt Mongibello elnevezés a latin mons (hegy) és az arab dzsabal (hegy) szavak keverékéből alakult ki. A vulkán több szempontból is érdekes:

  • először is azért, mert a Föld valamennyi vulkánja közül az Etna kitöréseit jegyezték fel a leghosszabb ideje és a legrészletesebben;
  • másodsorban, mert működésének körülményei mai napig nem egyértelműek, ezért a vulkanológusok érdeklődésének középpontjában áll, akik a működés magyarázatára több, többé-kevésbé egyenrangú elméletet is kidolgoztak.

A tényezők felkutatását nehezíti, hogy a tűzhányó a Földközi-tenger vidékének tektonikai szempontból legbonyolultabb területén fekszik.

A Hawaii-szigetek vulkánjaihoz hasonlóan az Etna sem pusztító erejéről híres. Aktivitását a hosszú lávafolyamok, magasra törő lávaszökőkutak jellemzik, és ezek számos turistát vonzanak a környékre, mert viszonylag közelről és biztonságban figyelhetik meg a vulkáni jelenségeket.

Bár az Etna a világ egyik legaktívabb vulkánja, a hegy lejtőin és környékén több tízezer ember él, aminek fő oka a bor- és gyümölcstermelésre kiválóan alkalmas, termékeny vulkáni talaj.

Geológiája

A lemeztektonika elmélete a vulkánok kialakulását három tektonikai folyamatra vezeti vissza. Az ezeknek megfelelő típusok:

  • konvergens lemezszegélyek vulkanizmusa,
  • divergens lemezszegélyek vulkanizmusa,
  • forró pont vulkanizmus.

Az Etna működése e három folyamat egyikével sem magyarázható kielégítően. Kialakulását valószínűleg a tőle északra fekvő Lipari-szigetek szubdukciós vulkanizmusa segítette, de az újabb kutatások nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a riftesedésnek. A Boris Behncke és társai által 2001-ben felállított elmélet a következő, elsősorban szerkezetföldtani tényezőkkel magyarázza létrejöttét:

  1. a Málta-Szicíliai-tömb és a Jón-tenger medencéje közti eltolódás és riftesedés, ami elősegítette a magma emelkedését (Gillot et al., 1997),
  2. a Cataniai-síkság árkát kialakító extenziós tektonikai mozgások (Di Geronimo et al., 1978),
  3. a Messina-Giardini-törésvonal és a Máltai rift kereszteződése (McGuire et al., 1997),
  4. a Szicília-Calabriai rift ÉÉNy-DDK irányú dilatációja (Monaco et al., 1997),
  5. forró pont vulkanizmus (Tanguy et al., 1997),
  6. a tirrén-tengeri szubdukció (Gvirtzmann et al., 1999).

Az Etnát tehát valószínűleg vulkáni és tektonikai jelenségek bonyolult összjátéka alakította ki. Ennek fázisai:

Az Iblai-plató vulkanizmusa Szicília keleti partjain a középső triászban kezdődött el az időszakos vulkanizmus, aminek eredményeként sok máfikus (kevés szilíciumot tartalmazó) láva és tefra ömlött, illetve hullott a felszínre. A legtöbb kitörés mélytengeri volt. Termékeiket a pliocén és pleisztocén korú lemeztektonikai mozgások következtében kiemelkedett Iblai-plató vidékén találták meg. Az erupciók központja a miocéntől a pleisztocénig észak felé vándorolt. Ebben a periódusban a vulkáni tevékenységek rövidek voltak (néhány évtől néhány száz évig), így a nagyobb vulkáni kúpok sem alakultak ki. Az Iblai-plató vulkáni rétegeit ma pleisztocén korú üledékek borítják. A szubdukciós árok feltöltődésével kialakult Cataniai-síkság északi részén a folyami üledékek alatt találtak ezeknél fiatalabb vulkáni rétegeket is, és általában ezeket tekintik az Etna korai termékeinek. Elő-Etna Az Etna vidékének vulkáni aktivitása mintegy 500 000 éve kezdődött, és eleinte az Iblai-plató működéséhez hasonlított: sok tenger alatti lávát és tholeiites tefrát termelt. Az Aci Castello mellett feltárt rétegek lávapárnákat és hialoklasztokat (víz vagy jég hatására fragmentált lávadarabokat) tartalmaznak, ami azt is jelzi, hogy a vulkanizmus egy nagyobb öböl mélyén, nagyjából a mai Etna tömbje által elfoglalt területen alakult ki. A vulkáni és üledékes rétegek váltakozása intenzív hegységképző mozgásokra utal. 300 000 éve a mai Etna délkeleti oldalán több, intenzív kitörés átmeneti összetételű (tholeiites és alkáli) lávákat hozott a felszínre. Ezt a fázist tekintik az Etna első aktív időszakának – ez a tűzhányó életének felén túl tartott, és eközben a vulkán viszonylag kevés anyagot produkált. Ős-Etna Az Etna működésének második periódusa 168 000 éve kezdődött, és Ős-Etna fázisként ismert. Ebben az időszakban a kitörések központja a mai Etna DDNy-i oldalán, a mai Paternò közelében volt, és sok alkáli vulkáni anyagot juttatott felszínre. Ennek a fázisnak a második szakaszában, 100-130 ezer évvel ezelőtt a (Calanna-kitörés) hozta létre az első sztratovulkán kúpot. Trifoglietto II Ez az Etna harmadik működési fázisának a neve. Ebben az időszakban több rétegvulkán települt egymásra; a legnagyobbak a névadó Trifoglietto II, a Vavalaci és a Cuvigghiuni voltak. A vulkán ekkor főleg trachiandeziteket dobott ki magából – a működés ugyanis az előző fázisoktól eltérően robbanásos volt, és többnyire a központi kaldera beomlásával végződött. Ez a periódus nagyjából 80 000 évvel ezelőtt kezdődött és 45-50 ezer évig tartott. Mongibello Az Etna működésének negyedik fázisában jött létre a mai sztratovulkán, a Mongibello. Ezt a fázist három szakaszra: ősire, recensre és modernre bontják. Az első jelentősebb kitörések 15-16 ezer éve zajlottak le, és vastag ignimbritrétegeket raktak le elsősorban a mai Etna DK-i oldalán, Biancavilla mellett. A hamu a Földközi-tenger térségének távolabbi részeire is eljutott: kimutatták mintegy 800 kilométernyire a kitörés központjától, a Róma melletti Colli Albani tóvidéken is. Valószínűleg ekkor omlott össze az Ellittico nevű kaldera, amire napjainkban már csak egy 3 kilométer átmérőjű medence emlékeztet. A tholeiites lávát termelő kitöréseket egyre inkább alkáli lávás erupciók váltották fel, és ennek megfelelően azok jellege apránként effuzívvá (kiömlésessé) vált. Néhány évezreddel később ismét beszakadt egy kaldera; ennek helyén alakult ki az 5×7 km átmérőjű Valle del Bove. Valószínűsítik, hogy a Valle del Bove több összeomlás eredménye (az utolsó ilyen esemény 3500 éve lehetett). A modern Etna kúpja kialakulása a Piano-kaldera 2000 évvel ezelőtti beszakadása után kezdődött egy szokatlan, pliniusi (robbanásos) kitöréssel. Az egykori, 2,5 km átmérőjű kaldera körvonala ma is látható. Az utóbbi évszázadokban nem voltak nagyobb kalderaomlások: a viszonylag legjelentősebb 1669-ben meglehetősen sok láva kiömlésével járt. Az elmúlt néhány ezer év vulkanizmusában a vulkáni kúp csúcsának környékén:

egyaránt előfordultak.

Geomorfológiája

Az Etna komplex morfológiájú vulkán, amit számos, egymásra épülő vulkáni szerkezet épít fel. Napjainkban a központi kúp mellett mintegy kétszázötven–háromszáz hamukúpot és parazitakrátert figyelhetünk meg – ez a szám folyamatosan változik, ahogy minden kitöréssel újabbak keletkeznek, míg mások eltűnnek a gyarapodó tefra alatt.

A vulkán tetőrégiójában leginkább négy kráter: a Voragine és a Bocca Nuova (ezek az egykori központi kráter helyén alakultak ki), valamint az Északkeleti- és Délkeleti-kráter aktív. Az Etna működésének egyik jellegzetes vonása, hogy a központi kráterek helyzete alig változik, kitöréseik gyakoriak, miközben a lejtőkön folyamatosan változik a kitörési pontok (parazitakráterek) helye és az erupciók intenzitása.

Parazitakúpok

Nagyságuk a kitörés intenzitásától és a felszínre kerülő vulkáni anyag mennyiségétől függ. Az Etna lábánál sorakozó parazitakráterek általában egy-egy eseti kitörés eredményei (mint például a Monte Rossi 1669-ben), míg a hegycsúcs közelében kis hamukúp-sorozatok alakultak ki (mint például a Monti Silvestri 1892-ben). Jellegzetes patkó alakúak; a patkó általában a lejtő irányába nyílik. Elhelyezkedésük szabálytalan, de bizonyos területeken gyakoribbak. Fontosabb parazitakúpok:

  • Monte Barca – az Etna nyugati oldalán, Bronte városa mellett. A pleisztocén végén keletkezett, nevét jellegzetes bárka alakjáról kapta.
  • Monte Moio – az Etna északi oldalán, Moio falucska mellett. A három kráterből álló vulkáni építmény keletkezésének pontos idejét nem ismerjük. Méretei miatt gyakran külön vulkánnak tartják. Úgy vélik, ennek terméke egy, a Jón-tenger irányába haladó, húsz kilométer hosszú lávafolyás és ebből a kúpból ömölhetett ki az Alcantara-szurdok kialakulását lehetővé tévő bazaltláva is.
  • Monte Rossi – az Etna 1669-es kitörése során keletkezett Nicolosi város mellett, a vulkán déli oldalán.
  • Monte Silvestri, Monti Calcarazzi és Montagnola – az Etna déli oldalán sorakoznak az úgynevezett déli repedészóna mentén. A Montagnola az 1763-as kitörésben keletkezett, a Monte Calcarazzi három évvel később, a Monti Silvestri pedig 1892-ben, egy három hónapos kitörés során.
  • Monte del Fiore – az Etna nyugati oldalán található; az 1974-es kitörés eredménye.
  • Piccolo Rifugio apparátus – az Etna 1985-ös kitörése során keletkezett, egyenként legfeljebb 3 méter magas hornitókból áll. Nevét arról a Piccolo Rifugio menedékházról kapta, amit a kitörés közben kialakult hasadék kettévágott. 2300 méter magasan, az Etna déli lejtőjén található.

Csúcskráterek

Az Etna csúcsát, az egykori központi kráter helyét ma két kürtő: a Voragine és a Bocca Nuova foglalja el. Ezekhez csatlakozik az 1911-ben létrejött Északkeleti- és az 1971-ben keletkezett Délkeleti-kráter. Noha számos vulkanológus az utóbbiakat parazitakrátereknek tekinti, az utóbbi évtizedekben mindkettő kiterjedt vulkáni felépítményt hozott létre, sőt ma az Északkeleti-kráter peremén van az Etna legmagasabb pontja.

A Voragine és a Bocca Nuova

1911 előtt az Etna központi kalderája egy 1669-ben, a régi csúcskráter beomlásával keletkezett, 250 méter magas, 500 méter átmérőjű szerkezet volt. Gyakori és intenzív működése esetenként (1787-es kitörés) 3 kilométer magas lávaszökőkutakat is produkált. Az 1916–1922 közötti aktív periódus új vulkáni kúpot épített a központi kaldera északkeleti részében, és ezt a helyiek Cono avventiziónak nevezték el – ez a kúp 1922-ben omlott össze. A helyén 1939-ben egy Stromboli-típusú kitörés újabb kúpot hozott létre, és annak összeomlása 1942-ben a teljes központi kaldera alakját megváltoztatta. Északkeleti részén 1945-ben született egy új kúp – a Voragine – majd az 1950-es 1960-as években a déli részén nőttek ki további kúpok. Az 1964-es kitörés során erőteljesen kiemelte a Voraginét és egy déli kúpot, 3300 méter fölé emelve az Etna magasságát. Az egykori központi kaldera maradványait teljesen elborította a láva és a piroklasztit. A Bocca Nuova 1968-ban nőtt ki a Voragine nyugati oldalán – átmérője eredetileg csupán 8 méter volt, de a következő évtizedekben 350 méteresre nőtt. A két krátert elválasztó fal neve diaframma, azaz diafragma. Az utóbbi harminc évben hol a Bocca Nuova, hol a Voragine tört ki; mindkettőből folyik időnként a láva, és részlegesen mindkettő többször is beomlott.

Az Északkeleti- és Délkeleti-kráter

Mindkettő a központi kaldera helyén kialakult kráterekhez hasonlóan jött létre. A Délkeleti-kráter 1971-ben keletkezett, majd 1978-ig inaktív maradt. Azóta hat nagy kitörést produkált; ezek intenzitása és anyagtermelése a Voraginéhez vagy Bocca Nuovához mérhető. Eddigi legnagyobb kitörése 1990. január 5-én volt. 1996–1998 között Stromboli-típusú kiömléses kitörései voltak, majd 1998 szeptembere és 1999 februárja között ismét robbanásossá vált. A periódus 22 kitörése erősen megemelte a kúpot, ami így elérte a 3260 méteres magasságot. 2000. január 26. és augusztus 20. között 66 erőteljes kitörése volt, majd 2001. május 9. és július 17. között további tizenhét. Ezek tovább növelték a kúpot, ami már több mint 3300 méter magas.

Az Északkeleti-kráter salakkúpjának kialakulását sorozatos összeomlások akadályozták. A mostani kúp az 1950-es években fejlődött ki egy beomlott kráter helyén. 1966–1971 között több Stromboli-típusú kitörés emelte a kúpot, aminek oldalán több parazitakráter is megjelent (ezek legnagyobbika, a Nordestino 1970-ben). 1974 és 1977 között újabb effuzív parazitakráterek nyíltak az északi oldalán. 1977 nyarán a kitörések robbanásossá váltak, ekkor sok láva jutott a felszínre. A kráterben felgyülemlő kőzetolvadék átütötte az északnyugati falat, majd több mint 7 km hosszan folyt le az Etna lejtőjén. Az 1980-as évek elején több hasonlóan erős kitörése is volt. Ezt az időszakot az 1986 szeptemberi kitörés zárta; ekkor a kúp részben ismét leomlott, majd 1995-ben, a következő nagy kitörésben teljesen összedőlt, és jelentősen megváltoztatta alakját – amit az 1998-as kitörés már nem módosított jelentősen.

Valle del Bove

A Valle del Bove (jelentése: az ökör völgye) egy hatalmas völgy az Etna keleti oldalán. Valószínűleg 64 000 éve keletkezett a Trifoglietto II kráter összeomlásának eredményeként. Kialakulásának körülményei tisztázatlanok; a legújabb eredmények szerint több, hatalmas csuszamlás eredménye. A mintegy 37 km2-es völgy gyűjti össze a központi kráterekből származó vagy különböző repedéseken áttörő lávaárakat, de többször volt már oldalkitörések helyszíne is. A völgyben található több parazitakúp is (például Monte Simone, Monte Centenari). A lávaárak miatt a táj kietlen, sivatagos.

Belső szerkezete

A magmakamra

Az 1970-es években végzett szeizmológiai vizsgálatok 20–25 kilométer mélyen egy mintegy 14% képlékeny anyagot tartalmazó magmakamrát mutattak ki. A kamra 22–31 km átmérőjű és közel 4 km magas. Becslések alapján körülbelül 1600 km3 magmát tartalmaz, ami négyszer több a vulkán teljes térfogatánál (kb. 350 km3). Az 1990-es években a geofizikusok kimutatták, hogy a vulkán alatt a kéreg meglehetősen vékony, a köpeny erősen felboltozódik. Hirn és társainak 1997-es elmélete szerint az Etna magmakamrája egy lencse a felszínközeli köpeny tetején, 15–20 km mélyen. A felszín közelében a magmát a központi kürtő mellett feltehetően a parazitakrátereket tápláló oldalkürtők tárolják. Ez utóbbi állítás vitatható, hiszen az ilyen kis intrúziók gyorsan kihűlnek. Az 1999-es szeizmológiai és geofizikai vizsgálatok során Murru és társai két magmakamrát mutattak ki: egy kisebbet 4–8 km mélyen és egy nagyobbat 10–16 km mélyen. A két vizsgálat eltéréseit a vulkán tevékenységének változása okozhatta. A műholdas mérések szerint az 1993 utáni aktív időszakban a vulkán alatti térváltozás központja jóval mélyebben volt, mint 1991–1993 között, ami azt jelenti, hogy a felső, kisebb magmakamra időszakos jelenség lehet. 2001 és 2003 között intenzíven vizsgálták a vulkán tevékenységét, és számos új, addig ismeretlen tulajdonságára derítettek fényt. A kitörés előtti hónapokban az Etna déli oldala a feltöltődés jeleként megduzzadt, és a magma 2002 júniusában tűnt fel a központi kráterekben. A 2001-es kitöréssel ellentétben ezt a kitörést nem pusztán a magmakamra túltöltése okozta, hanem egy törés is megjelent a vulkán keleti oldalán. Az instabilitás eredményeként a magmakamra gyorsan feltöltődött, majd kitört a vulkán.

A központi kürtő

A tetőkrátereket a központi kürtő látja el magmával. A kürtőben felgyülemlő magmát a kráter aljának emelkedése vagy süllyedése mutatja. A magma két módon juthat a felszínre: elterül a kráter alján vagy dómot épít a kráterben – az ilyen dóm gyakran „kitüremkedik”, azaz közepe a kráter fala fölé emelkedik.

Oldalkürtők

Hosszú ideig úgy gondolták, hogy a magma többsége a központi kürtőn át jut felszínre, és valóban ez az egyetlen olyan útvonal, amelyen a magma állandóan emelkedik. Az oldalkitörések rendszerint olyankor alakulnak ki, amikor a magma repedésekbe tódul, és így a vulkáni felépítmény lejtőin jut napvilágra. Ezeket a kitöréseket oldalkitöréseknek nevezték, ezek lettek az „etnai oldalkitörések” prototípusai. Az oldalkitörések többsége tényleg ilyen is, de egyes oldalerupcióknak nincs köze a központi kürtőhöz; az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején Alfred Rittmann svájci vulkanológus ezekre az excentrikus kitörés elnevezést vezette be. A 20. században mindössze egyetlen ilyen, kisebb kitörést figyeltek meg 1974-ben, de 2001-es és 2002-2003-as kitöréssorozatokban a vulkán szokásos oldalkitörései mellett számos excentrikust is produkált. Mivel ezen az oldalon 1892 óta nem figyeltek meg kitörést, valószínűsítik, hogy ezeket egy, a vulkán déli lejtője alatt újonnan kialakult, másodlagos magmakamra táplálta. A 2001-es kitörés előtt megfigyelték a vulkán duzzadását, ami előrevetítette a kitöréseket. Az első megfigyelésekből a vulkanológusok arra következtetettek, hogy a magma a központi kürtőt tápláló felszínközeli kamrából származik, de a kitörések mechanizmusát, instabilitását és a felszínre hozott magma mennyiségét megfigyelve idővel arra a következtetésre jutottak, hogy kell lennie egy második, a mélységi, regionális tektonikai mozgások eredményeként kialakult magmakamrának is.

Kitörései

Az Etna kitöréseit mintegy 1500 éve jegyzik fel rendszeresen, így ez Földünk legismertebb tűzhányója. A tudományos megfigyelések csak a 17. században kezdődtek el; a vulkán addigi aktivitását írók, költők, utazók és természettudósok leírásaiból ismerjük. Az utóbbi 400 esztendőben a kitörések jellege többször is megváltozott, ahogy a vulkánból más-más jellegű magma tört a felszínre. Az 1600 és 1669 közötti nyolc, hosszú ideig tartó kitörés sok anyagot hozott a felszínre (az 1614-1624 közötti például mintegy 1–2 km³-nyit). Ebben a periódusban Hughes számításai szerint mintegy 1,19 m³/s vulkáni anyag került felszínre, jóval több mint 1669 után. Az 1669-es kitörést követő évszázadban az Etna működése jelentéktelen volt; a tűzhányó mindössze néhány kisebb kitörést produkált. A következő nagy kitörésre 1755-ig kellett várni; ekkor a központi kráterekből számos lávafolyam indult el. Az új aktív időszak az 1763–1766 közötti három oldalkitöréssel köszöntött be. 1767 és 1865 között nagyjából tíz évenként követték egymást a nagy magnitúdójú és sok anyagot produkáló kitörések, amelyek közül az utolsó, az 1865-ös 100·106 m³ lávát és piroklasztot produkált. A kitörés után egy héttel a vidéket egy, a Richter-skála szerint 4,7 erejű földrengés rázta meg, amit az Etna alatt húzódó törésvonalak (Málta-Szicíliai-tömb és Messina-Giardini-rift) mentén bekövetkezett elmozdulás okozott. Ezt az úgynevezett Timpe-törésvonalat gyakran okolták a vulkán működéséért, de kapcsolatukat nem sikerült bizonyítani. 1865 óta a kitörések periódusokban (csoportosan vagy sorozatosan) követik egymást, és általános jellemzőjük, hogy mindig a sorozat utolsó kitörése a legerősebb. Az aktív időszakok:

  • 1874–1892,
  • 1908–1928,
  • 1942–1951,
  • 1971–1993 — ez utóbbiban 13 kitöréssel átlag másfél évenként.

A vulkán most (2008-ban) is aktív; ez a kitörési periódus 2001-ben kezdődött.

A kitörések típusai

Az Etna egyik érdekes tulajdonsága, hogy kitörései többféle arculatot mutatnak, amelyek osztályozásával – általában a kitörés helye és típusa szerint – az elmúlt évszázadban sokan próbálkoztak többé-kevésbé sikertelenül. Rittmann 1973-ban a következő kitöréstípusokat különböztette meg:

  • 1. csúcskitörés – a csúcskráterek valamelyikében (például 1787, 1955-1971, 1995-2001)
  • 2. szubterminális kitörés vagy csúcs alatti kitörés – a csúcskráterek közelében keletkező parazitakráterekben. Korábban ide sorolták az Északkeleti- és a Délkeleti-kráter aktivitását is.
  • 3. oldalkitörés – az Etna lejtőin keletkező parazitakráterekben, a központi kürtőből sugarasan elágazó dyke-okból (például 1928, 1950-1951, 1978-1979, 1983, 1989, 1991-1993, és részben a 2001-es és 2002-es kitörések)
  • 4. excentrikus kitörés – az Etna lábainál kelekező parazitakráterekben. Ezek fő jellemzője, hogy nincsenek összeköttetésben a központi kürtővel. Ilyen kitörések voltak 1669-ben, 1763-ban, 2001-ben és 2002-ben.

Az osztályozás egyszerűsítése érdekében Romano és Sturiale 1981-ben azt javasolta, hogy az oldalkitöréseket sorolják két csoportba, megkülönböztetve a radiális és excentrikus kitöréseket. Ez utóbbi csoportba sorolták az összes olyan kitörést, amelyeket regionális tektonikai mozgások eredményei, és nem hozhatók összefüggésbe a központi kürtővel. Leszögezték, hogy léteznek, sőt, gyakoriak az átmeneti típusú kitörések is, és erre példaként az 1669-est hozták fel.

Csúcskitörések

Míg az oldalkitörések időszakosak, a csúcskráterek szinte állandóan aktívak; a kidobott anyag utánpótlását a központi kürtő szolgáltatja. Ennek ütemétől függvényében a kitörések lehetnek Stromboli-típusúak, azaz enyhén robbanásosak lassú lávafolyásokkal, vagy olyan robbanásos paroxizmusok látványos explozív vulkáni jelenségekkel.

Stromboli-típusú kitörések Az Etna csúcskrátereinek leggyakoribb kitörései. produkciójuk Általában kevesebb mint 1 m³/s anyagot szolgáltatnak, és lávafolyásaik csak pár száz méter hosszúak. A kitörések új hamu- és piroklasztkúpokat emelnek (például Északkeleti-kráter), vagy a már meglévőket építik tovább. Robbanásos paroxizmus Általános jellemzőjük a magas vulkánkitörési index, és a több kilométer magasságba, akár a sztratoszféráig is felnyúló kitörési oszlopok kialakulása. Sokkal rövidebb ideig tartanak, mint a Stromboli-típusú kitörések. Keletkezésük oka, hogy illó anyagokban gazdag magma ér a felszín közelébe: a hirtelen nyomáscsökkenés miatt a gázok és gőzök hirtelen, robbanásszerűen szabadulnak fel, és sok lávafoszlányt ragadnak magukkal. Gyakoriak a lávaszökőkutak, a kúpok pedig gyakran be is omlanak a kitörés ereje miatt. A 2000-es években egyre gyakoribbá váltak a robbanásos paroxizmusok, és anyagtermelésük is fokozatosan nőtt.

Oldalkitörések

Az oldalkitörések mechanizmusa a szubterminális kitörésekére hasonlít, mindössze annyi a különbséggel, hogy ezek a vulkán lejtőinek alacsonyabb zónáira jellemzők. A magma a központi kürtőből sugárirányban szerteágazó repedéseken jut felszínre. Az így kikerülő anyag lényegesen több, mint amennyit a szubterminális kitörések hoznak felszínre. A kijutó láva mennyisége erősen függ a központi kürtőben magasabb szinteken lévő magma hidrosztatikus nyomásától is, azaz ameddig a központi kürtőben a magma szintje a kitörés szintjénél magasabban van, az oldalkürtő többnyire 10 m³/s-nál több anyagot produkál. A felszínre hozott anyag mennyisége a kürtőt megtöltő magma szintjével csökken. A szubterminális és oldalkitöréseket nehéz elkülöníteni, voltaképpen csak a működés intenzitása különbözik: előbbiekből rendszerint 1 m³/s-nál kevesebb anyag ömlik ki. Az oldalkitörések kialakulásának két oka van: a központi kürtőben feltörekvő, nagy illótartalmú magma nyomására kialakuló oldalirányú repedések (amelyekbe beszivárog a kőzetolvadék) és a vulkáni felépítmény lemeztektonikai mozgások okozta instabilitása, ami szintén megrepeszti a kőzeteket, és a magma ezeken is lassan felfelé szivárog. Ez utóbbi folyamat sokkal lassabb, a magma olykor csak több hét alatt éri el a felszínt. A repedésekbe behatoló olvadék nem is mindig éri el a felszínt: időnként még ez előtt kihűl, és dyke-ok (kőzettelérek) formájában megszilárdul.

Excentrikus kitörések

Az excentrikus kitörések olyan függőleges kürtőkből táplálkoznak, amelyeknek nincs kapcsolatuk a központi kürtővel. Nagyon ritkák, az elmúlt 10 évben mindössze egyet jegyeztek fel 2001 július-augusztusában. Korábbi hasonló erupciók során jött létre a Monti de Fiore (1974), a Monti Silvestri (1892) és a Montagnola (1763). Kitörések hevesebbek, rendszerint gázömlés nélkül. Egyes excentrikus kitörések megbontják a vulkán felépítményét: jelentős repedésrendszert alakítanak ki benne, és ez gyakran oldalkitörésekhez. Rendkívüli ritkaságuk miatt keletkezésükre és mechanizmusukra még nincs általánosan elfogadott magyarázat.

Eruptív ciklusok

Az Etna folyamatosan aktív vulkán, és a felszínre hozott magma mennyiségét tekintve a második legjelentősebb a Földön a Hawaii-szigeteken lévő Kilauea után. A felszínre törő magma mennyiségét az 1970-es évek óta mérik. A módszereket az elmúlt néhány évtized alatt többször is pontosították, viszont a vulkáni tevékenységet illetően néhány kérdés még mindig megválaszolatlan:

  1. megállapítható-e egy átlagos kiömlési együttható, amely a magma felszínre jutását jellemzi és független a magmakamrától?
  2. a kürtőben emelkedő magma azonnal a felszínre tör-e, vagy bizonyos ideig a felszín alatt marad?
  3. az oldalkitörések milyen mértékben tükrözik a kamrában lévő magma mennyiségének a változását, valamint összefüggésben vannak-e az oldalkitörések az egyszeri regionális tektonikus mozgásokkal, melyek során kiürülnek az ideiglenes magmakamrák? Ezen idő alatt miként változik a központi kürtőt tápláló kamra tartalma?
  4. az átlagos kitörési együttható hogyan változik hosszabb időszak alatt, és ez a változás befolyásolja-e a kitörések jellegét?
  5. az Etna kitörései előrejelezhetővé válhatnak-e?

A megfigyelések alapján megállapították, hogy az Etna kitörései során felszínre hozott magma mennyisége hosszú és rövidtávon egyaránt jelentősen változik. A vulkán aktivitásának intenzitása az 1950-es évektől kezdődően növekszik.

A vulkán működésében szakaszok különíthetőek el a kitörés jellege, a termelt anyag mennyisége és a kitörés intenzitása alapján. Ezeket úgynevezett eruptív ciklusokba sorolják. Egy 2003-as tanulmányban rámutattak, hogy az oldalkitörések nem véletlenszerűen jelentkeznek, hanem sorozatokban. Minden ilyen sorozatot egy-egy hosszabb, akár 16 évig terjedő csúcskitörési sorozat előz meg. A nyugalmi állapot–csúcskitörések–oldalkitörések egymást követő sorozata alkot egy eruptív ciklust. Tipikus példája az 1865-1892-es ciklus, amely három év nyugalmi állapot után egy oldalkitöréssel kezdődött, majd 1868-1874 között csúcskitörésekkel folytatódott, majd az elkövetkező 18 év során öt oldalkitörés zajlott le. Az utolsó kitörés 1892-ben történt, és hatalmas mennyiségű vulkáni anyagot termelt (150 millió m3).

Az Etna kitöréseinek kronológiája

Az utóbbi hatezer év kitöréseit J. C. Tanguy és Romolo Romano vulkanológusok foglalták össze részben a lávaárak, részben a történelmi dokumentumok vizsgálatával. A Kr. e. 100-nál idősebb kitöréseket csak szénizotópos vizsgálatokkal tudták azonosítani, ezért ezek évszámai nem pontosak. Az Kr. e. 100 és Kr. u. 1100 közötti kitörések vizsgálatát megnehezítette, hogy a történelmi feljegyzések hiányosak – ezeket paleomágneses vizsgálatokkal határolták be. Az Etna kitöréseit a 17. századtól részletesen dokumentálták, de egyes lávaárak paleomágneses vizsgálatára még ez után is szükséges volt, mert többről is bebizonyosodott, hogy régebb, mint ezt az írások említik. A csúcskráterek tevékenysége nehezen rekonstruálható, hiszen a szinte folyamatosan aktív központi kráterek morfológiája rengetegszer, és a sorozatos kitörések többször is áthalmozták a vulkáni anyagot.

Az Etna és az emberiség

Szicília hatalmas vulkáni komplexuma, az Etna, már az emberiség hajnalán számos kultúrának és civilizációnak meghatározó eleme volt. A Földközi-tenger egyik legtermékenyebb tájának számított, köszönhetően az ásványi anyagokban gazdag vulkáni eredetű termőtalajnak, de egyúttal a legveszélyesebb vidék is volt, hiszen a szinte folyamatos kitörések során számos emberi település, mezőgazdasági terület elpusztult.

Scassau a muntagna!

Ezzel a felkiáltással jelzik egymásnak a vulkán tövében és lejtőin lakó emberek, hogy az Etna kitört. A szicíliai kifejezés jelentése: A hegy megrepedt!. Bár szinte minden lakos látta már a vulkán lávafolyásait, a vulkán pusztító ereje nagyon keveseket érintett közvetlenül. Az Etna közelében élőknek a legtöbb kellemetlens?

Kategóriák:
Komment elküldése
Tippek és tanácsok
Ekaterina Tsyvareva
2013. july 5.
Величественная Этна - место, где в июле лежат снежные сугробы, по застывшей лаве ползает множество божьих коровок, а облака можно потрогать...
Sernur Sayar
2014. july 7.
İnanilmaz bir yer, Etna sessiz ama kizgin sanki☺️
Elhelyezkedés
Térkép
Cím

9km from Strada Provinciale 92, Etna Regionális Park, Belpasso, Catania, Olaszország

Útvonaltervezés
Kapcsolatba lépni
Referenciák

Etna on Foursquare

Etna on Facebook

Casa Vacanze Tenuta dei Cavalli sull' Etna

kiindulási $79

Hotel Corsaro

kiindulási $115

Hotel Ristorante Paradise

kiindulási $76

Hotel Villa Dorata.

kiindulási $66

Rifugio Sapienza

kiindulási $53

Croce Vallone Agrihotel

kiindulási $81

Ajánlott látnivalók a közelben

Az összes Az összes
Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Fortezza del Tocco
Olaszország

Fortezza del Tocco egy turisztikai attrakció Acireale, Olaszország

Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Alcántara
Olaszország

Alcántara település Spanyolországban, Cáceres tartományban. Alcán

Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Duomo di Taormina
Olaszország

Duomo di Taormina egy turisztikai attrakció Taormina, Olaszország

Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Palazzo Corvaia
Olaszország

Palazzo Corvaia egy turisztikai attrakció Taormina, Olaszország

Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Ancient theatre of Taormina
Olaszország

Ancient theatre of Taormina egy turisztikai attrakció Taormina,

Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Castello Ursino
Olaszország

Castello Ursino egy turisztikai attrakció Catania, Olaszország

Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Isola Bella (Taormina)
Olaszország

Isola Bella (szicíliai nyelven: Ìsula Bedda) kicsiny sziget S

Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Palike
Olaszország

Palike egy turisztikai attrakció Palagonia, Olaszország

Hasonló látnivalók

Az összes Az összes
Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Popocatepetl
Mexikó

Popocatepetl (amit a hétköznapokban csak El Popo vagy Don Goyo n

Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Hverfjall
Izland

Hverfjall egy turisztikai attrakció Reykjahlíð, Izland

Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Vezúv
Olaszország

A Vezúv (olasz nyelven Vesuvio, latinul Mons Vesuvius) az európai k

Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Eldfell
Izland

Az Eldfell (kiejtése kb. Eldfetl, magyarul Tűzhegy) Izland egyik l

Hozzáadni a Kívánságlistához
Itt voltam
Meglátogatott
Katla
Izland

A Katla( ) egy vulkán Izlandon. Vík í Mýrdal falutól észa

Az összes hasonló helyeken