A Hagia Szophia (görögül: Ἁγία Σοφία, latinul: Sancta Sophia, törökül: Ayasofya; újgörögösen: Ajía Szofía, magyar jelentése: az isteni bölcsesség temploma) egy hajdani bizánci ortodox bazilika Isztambulban, Törökországban. Később mecsetként használták, ma múzeumként látogatható. A mai Hagia Szophia és előzményei neve kezdetben csak Nagytemplom (Ekklészia Megalé) volt. Az elnevezés arra utalt, hogy nem volt másik hozzá fogható méretű templom a korabeli „keresztény világ”-ban. A Hagia Szophia az utolsó jelentős alkotása a késő ókori építészetnek, és egyben az első képviselője annak a specifikusan bizánci architektúrának, amelynél az épület domináns eleme a kupola.
Építészetileg a Hagia Szophia úgy jellemezhető, mint az összes akkor ismert építészeti elem tökéletes szintézise.
A templom különlegessége a többszörös kupolamegoldás, ami első pillantásra rendkívül instabillá teszi. Az újdonságot az épület óriási méretei: a 31 méter átmérőjű és 55,6 méter magas főkupola, valamint a megtámasztását biztosító rendszer jelentik. (Összehasonlításképpen: a magyar Országház kupolacsarnoka belül 27 méter magas, a kupola a toronnyal együtt 96 méterre magasodik. A szegedi Fogadalmi templom kupolája belül 33,4, kívül 53,6 méter magas.) Előcsarnokaival együtt a 7570 m2 alapterületű épület a sevillai Székesegyház (ép. 1196) megépítéséig a legnagyobb egyházi építmény volt.
A birodalomból összegyűjtött 100 építőmester alá beosztott 10 000 munkás 5 év alatt építette fel.A templom elődjeinek sorozatos tűzesetei miatt építésénél fát nem használhattak. Annak ellenére, hogy az építőanyag többsége a tartományok ajándékaként került a fővárosba, az építés költsége rendkívül tetemes volt.
A sarkokon négy masszív oszlop áll, melyeken négy boltív nyugszik. Ezeket habarcs nélkül, homokkő hasábokból, ón kötőelemekkel illesztették egybe. A boltíveket négy homorú, háromszög alakú boltfészek köti össze (ezek oldják meg a kör alakú kupola négyzet alakú alapra helyezését). A kupolát a boltfészkek és a boltívek tartják, melyek a sarkokban álló oszlopokra vezetik a főkupola súlyát. Az oszlopok mindegyike megközelítőleg 100 m2-es felületen támaszkodik a talajra.
A templom belsejét negyven félköríves ablak árasztja el fénnyel. Ez az ablaksor kettős szerepet játszik: jelentős statikai szerepe van a gyűrőfeszültségek feloldásában (haránttámaszként), az árkádsoron át bejutó ellenfény pedig a kupola súlytalanságának benyomását kelti. A főkupola terhét a melléktereket (conha) lefedő félkupolák osztják szét, amelyeket pillérek és további kisebb félkupolák támogatnak.
A keleti (liturgikus) és a nyugati (bejárati) boltívek félkupolákban folytatódnak, melyek ismét kisebb félkupolás, félig nyitott termeken nyugszanak, így tágítva tovább a már így is lenyűgöző méretű belső teret.
A templom középhajója 38,07 méter széles, az oldalhajók egyenként 18,29 méter szélesek. A belső tér 81,8 méter hosszú. A középhajó oszlopsorát zöld, thesszáliai márványoszlopok alkotják, míg a hat vörös porfiroszlop a libanoni Baalbekből, Aurelius császár naptemplomából származik.
5. Minbar 6. Rácsos imahely a
szultán részére
7 Omphalos (a „világ köldöke”)
8. Víztartó vázák
a.) Bizánc-kori keresztelőkápolna, majd I. Musztafa sírja
b.) II. Szelim szultán minaretjei ]]
A földszinti kisebb tartóoszlopok epheszoszi, athéni, déloszi, heliopoliszi (Egyiptom) templomokat díszítettek. A felhasznált anyagokat szinte minden, akkoriban ismert márványlelőhelyről szállították. A padlót szürke és fehér erezetű zöld márvány, vörös porfír borítja. A falburkolat zöld márványlapjait sárga, a vörös mezőket zöld keretek ékesítik.
A kívülről dísztelen , tömegében meglehetősen nyomasztó hatású épület – különleges építészeti megoldásainak köszönhetően, belül rendkívül légies benyomást kelt. I. Justinianus udvari történésze Prokopiusz írja: „Kupolája mintha aranyláncon az égboltról függne – lebeg a tér fölé”. Belső terében bizánc fénykorában alkalmazott díszítőeljárások teljes arzenálját felvonultatták, hogy az uralkodó hatalmának méltó hirdetője legyen. A kifinomult, cizelláltan faragott oszlopfők szórták, az aranyozott mozaiklapocskák százezrei pedig visszatükrözték az esténként meggyújtott, mintegy negyvenezer mécses ragyogását. Ebbe a pompás belső térbe nappal színes üvegablakokon keresztül hatolt be a fény. (A jelenlegi csiszolt üvegablakok török kézművesek munkái.)
A belső és a külső tér kontrasztja tudatos tervezés eredménye. A vele azonos korszakban épült templomok külseje, a Hagia Szophiával ellentétben, gazdagon díszített volt, a Hagia Szophia építőinek elképzelésében azonban az a puritán felfogás tükröződött, hogy a tökéletesség belülről fakad. A belépő megilletődötten áll a súlytalan görbületű boltozatok alatt, átérezve a tér szakrális jellegét. Nem csoda, hogy amikor I. Justinianus császár 537. karácsonyának előestéjén (december 27.) először lépett a templomba, felkiáltott: „Áldott legyen az úr, ki nekem megadá, hogy e nagy művet megalkossam! Salamon, legyőztelek!” Természetesen a bizánci korban a szabad nézelődés csak kivételes személyeket illetett meg. A főhajóba a császár közvetlen környezete és a papság léphetett be.
A narthex északi végén lépcső nélküli feljárat vezet a karzatra, és feltehetően a hordszékes közlekedés megkönnyítése érdekében, nem építettek lépcsőfokokat a körkörös feljáróhoz. A bizánci korban a császári család és a nők foglaltak helyet a galérián .
A Hagia Szophia építészeti megoldásai több évszázadon keresztül jelentettek kihívást a legnagyobb építészeknek. A neves török építész, Mimar Koca Sinan, amikor 80 éves korában, 1569-ben elkezdte az edirnei Selimiye dzsámi építését, teljesítményét a Hagia Szophiához mérte és büszkén jelentette ki, hogy sikerült annak kupolaátmérőjét 4, magasságát 6 rőffel túlszárnyalnia
a Hagia Szophiában: Konstantin császár és I. Justiniánus császár műveikkel tisztelegnek Mária előtt.]] a Hagia Szophiában: Krisztus, IX. Konstantin és Zoe császárnő]] (Piroska) ábrázoló mozaik]]
A templom bejáratául szolgáló bronzkaput 880-ban készítették. Ez vezet a külső előcsarnokba (exonarthex), ahonnan két ajtó nyílik a tulajdonképpeni előcsarnokba (narthex). Az egyik ajtó fölött látható, a már török hódítók által is épen hagyott mozaik, amely Máriát ábrázolja a gyermek Jézussal, jobbján Konstantin császár a város makettjével, balján a templomépítő I. Justinianus császárt a Hagia Szophia másával.
A császár részére fenntartott középső kapu felett látható a 9. században készült Jézus pannó. Ez a mozaik a pantokrátor Jézust ábrázolja Máriával és Gábor arkangyallal.
A déli karzat díszítései közül először a 12. századi Deisis-mozaik tűnik fel, amely Jézust, Máriát és Keresztelő Szent Jánost ábrázolja. A töredékében fennmaradt alkotás a bizánci mozaikművészet remeke. A rendkívül kis darabokból összeállított kép olyannyira aprólékos, hogy Mária arcpírja és János ráncai is kivehetők. A mozaikkal szemben, az 1205-ben itt nyugovóra helyezett Enrico Dandolo velencei dózse sírlapja található.
Két jelentős mozaik látható a császár részére fenntartott területen, mindkettő különleges történelmi értékkel bír.
A karzat bal oldalán a Pantokrátor Jézus mellett Zoé császárnét és harmadik férjét, IX. Konstantin Monomakhosz (1042-1055) császárt láthatjuk. Monomakhosz arcképe a mozaik többszörös átrakásáról tanúskodik, összhangban a történelmi leírásokkal, mely szerint Zoé császárnő előző két férjét húgával közösen gyilkolta meg, majd tette meg férjéül (egyúttal bizánc császárának) a szenátor Monomakhoszt. Monomakhosz azonban már túlélte Zoét, és még két évig uralkodott a birodalmon.
A másik mozaik a magyar történelem szempontjából jelent érdekességet. A mozaikon Mária mellett II. János császár és felesége, Eirene császárné (1088?–1132?) látható. Eirene I. László magyar király (1077- 1095) lánya és Könyves Kálmán király (1095-1118) unokatestvére volt, eredeti neve Piroska (régiesen Priszka).
Jeles pont a templom keleti oldalánál, a padozaton egy különleges kövekből kirakott padlódarab. Ez az omphalos, a "világ köldöke", amelyen az egykorú leírások szerint a bizánci császárokat koronázták.
A templom ugyanakkor jelentős zarándokhely is volt. A korabeli leírások szerint itt őriztek szilánkot Krisztus keresztjéből, Mária leplét, de a Krisztust megsebző lándzsa hegyét is itt tekinthették meg a zarándokok. Sajnos a kegytárgyak nagy részének az évszázadok során nyoma veszett, de nem elsősorban a török hódítás következményeként (hiszen ezek a tárgyak bizonyos értelemben a muzulmán hit ereklyéi is), hanem a velencei hódítás és fosztogatás következtében.
A templom egyik érdekessége az "izzadó oszlop”. A kőzet ugyanis az alatta elterülő víztározóból folyamatosan nedvességet szív fel, amely az oszlop oldalán kiütközik. A babona úgy tartja, hogy aki az oszlopot megérinti, annak kívánsága teljesül, ezért bronzzal fedett oldalán már kisebb lyuk keletkezett a másfél évezred során itt megérintett területen.
A bazilika mellett négy síremlék (türbe) található:
és két oldalán a hatalmas budai gyertyatartók]]
Az első nagy templomot II. Constantius – a városalapító Nagy Konstantin fia – itt építtette egy IV.századi, kisebb (pogány) templom helyén. Az építkezés 360-ban ért véget és az épületet Eudoxius pátriárka szentelte templommá.
404-ben megsemmisült, amikor június 20-án, az Aranyszájú Szent János püspök száműzésén felháborodott tömeg felgyújtotta. 415-re II. Theodosius bizánci császár építette újjá. A Nika-felkelés 532-ben ismét lerombolta a bazilikát, melyet I. Justinianus felügyelete mellett, 5 év alatt az alapoktól kezdve teljesen újjáépítettek.
A matematikus trallei Anthemiosz és az építész milétoszi Iszidórosz nagy képzelőerővel és tudományos pontossággal dolgozott együtt az új terveken, hogy egy évszázadokon át páratlan remekművet hozzanak létre.
A templomot 537. december 27-én Menas pátriárka szentelte újjá. 558-ban földrengések rongálták meg, még a főkupola is beomlott, de az eredeti terveknek megfelelően 563-ra helyreállították, akárcsak a 989-es és az 1346-os években, az újabb részleges beomlások után.
Mintegy ezer évig a Hagia Szophia volt a Konstantinápolyi Patriarchátus székhelye. A Latin Császárság (1204-1261) idején a keresztesek kifosztották és római katolikus templommá alakították át.
Fénykorában a templomot 80 pap, 150 diakónus, 60 aldiakónus, 160 olvasó, 25 kántor és 75 kapus szolgálta.
Amikor II. Mehmed, a "Hódító" ("Fatih"), 1453. május 29-én elfoglalta Konstantinápolyt, már aznap elrendelte a Hagia Szophia muszlim imaházzá (dzsámi) való átalakítását, és június 1-én már részt is vett az itt tartott istentiszteleten. Fa minaretet, szószéket (minbar) építettek és helyreállították a háborúban megsérült falrészeket. A későbbiekben, a templom tengelyére ferde szögben, koránolvasó pultokat építettek, a padozatot pedig keleti irányba futó szőnyegekkel borították be és gondosan letakarták az ember alakot ábrázoló szobrokat is. Mésszel, illetve gipsszel fedték le a mozaikokat, kivéve az előcsarnok (narthex) bejárata felett lévőt, amely kívül esett a tulajdonképpeni imatéren. A templomot fokozatosan egészítették ki a dzsámira jellemző melléképületekkel, azaz kúttal, időjelző épülettel és népkonyhával.
A főbejáratnál III. Murád (1574-1595) idejében, Pergamonból ideszállított alabástrom víztartó vázák a rituális mosakodás kellékei.
Az imafülke mihrab két oldalán két hatalmas bronz gyertyatartó áll, amelyeket II. Szulejmán (a "Törvényhozó", "Kánuni") 1526-ban Buda első török megszállásakor több más, a Budai várban és a templomokban található értékekkel együtt Konstantinápolyba szállíttatott. Ezek a gyertyatartók több, mint 450 éve ugyanazon a helyen állnak, ahova II. Szulejmán annak idején állíttatta. A gyertyatartók oldalán török feliratok hirdetik II. Szulejmán nagyságát.
A magyarországi reneszánszkutatás szempontjából értékes műtárgyakat Karácson Imre azonosította. A feltehetőleg olasz mesterek által, de magyarországi öntőműhelyben készített alkotásokról 2005-ben másolat készült, amelyet 2006. szeptember 2-án, Buda töröktől való visszafoglalásának 320. évfordulója alkalmából helyeztek el Budán, a Mátyás-templom oltárának két oldalán.
A 16. században a kupolacsúcs köré szulusz kalligráfiával korán idézeteket írtak. A feliraton a biszmillahfordulaton túl a Koránból, A világosság szúrájának egy részlete (24,35) olvasható.
A templom Mekka irányába eső keleti falánál, a 18. század elején márvány imafülkét (mihrab) és a szultán számára díszes rácsozattal ellátott imahelyet (Hünkar Mahfili), majd szószéket (minbar) építettek. A Hagia Szophia már az iszlám hódítás kezdetétől, évszázadokon keresztül a főváros (már Isztambul) vezető imaházává vált.
A 19. században nyolc hatalmas, fából készített pajzsot (átmérője 7,5 méter) függesztettek fel a kupola alatti térben, amelyen a kor híres kalligráfusa, Mustafa Issad Effendi látott el Allah, Mohamed és az első prófétákat (Ebu Bekir, Ömer, Oszmán, Ali, Hasszán, Husszein) dicsőítő feliratokkal. Összességében elmondható, hogy a török uralkodók nemzeti kincsüknek tekintették a templomot, és annak megfelelően ápolták, karbantartották.
1934-ben, már a Török Köztársaság idején, Kemal Atatürk alatt, az épületet szekularizálták és megnyitották mint Ayasofya Múzeumot.
Az épület több ortodox templom mintájául is szolgált, bár a szláv világban (főleg Oroszországban) kicsit módosítottak a stíluson: keskenyebb, de magasabb kupolákat emeltek a templomaik fölé (ilyen például a kijevi Szent Szófia katedrális). A templom több mecset építőjét is megihlette, ilyen például Isztambulban a Szulejmán-mecset és a Rustem Pasa-mecset is.
Az épület restaurálása szinte fennállása óta, folyamatosan zajlik. A várost több ízben földrengések rázták meg, amelyek instabillá tették az amúgy is érzékeny szerkezetet. A török hódítás után nagyszabású átalakítási munkálatok is megkezdődtek. II. Mehmed és fia II. Bajazid két minaretet épített a falak mellé, amelyeket Mimar Sinan, a templom átépítésével egy időben, még további kettővel bővített (1573).
1847-1849. között I. Abdul-Medzsid szultán megbízta a svájci Gasparre Fossattit a templom restaurálásával. Ő tárta fel elsőnek, teljes egészében a templom mozaikjait, amelyeket gondosan megtisztított, majd később, mivel az épület imaház jellege nem szűnt meg, gipszréteggel fedett le.
1927-től Kemal Atatürk utasítására újabb restaurálási periódus következett, amely során ismét felfedték a mozaikokat (1931), azonban elfedésükre már nem került sor, mivel az épületet 1935-ben múzeummá alakították.
Bár az évek során számtalan tudós tanulmányozta a Hagia Szophiát, az épület teljes körű felújítási és restaurálási tervdokumentációja soha nem készült el. Ennek ellenére a felújítás különböző intenzitással, de állandóan folyik. Az idők során még új leletek is napvilágra kerültek. Az 1990-es években, a sürgősségi javítások során, a kupola belső felületén 10. századi falfirkát találtak, valószínűleg az építők hagyhatták ott könyörgésüket, ahogy 150 láb magasságban az állványokon dolgoztak: „Kirie, voithi tó szu duló, Grégorió”.
1985 óta az UNESCO Világörökség része. 1993-ban egy UNESCO bejárás alkalmával hulló vakolatot, betörött ablakokat, piszkos márványbevonatokat, beázást és hibás tetőt jegyeztek fel a helyszínen. Azóta a hibák nagy részét kijavították, de a kupola továbbra is részben állványozott.
A falfelületről néhol hatalmas darabok peregnek le, a beszivárgó esővíz az értékes freskódíszítéseket folyamatosan rongálja. A stukkókat több száz négyzetméteren renoválni, a betört ablakokat javítani, újra üvegezni, míg a megvetemedett kereteket cserélni kell. Több száz márványlap elkoszolódott, azok megtisztítása is szükséges. Több neves restaurátor szerint, a mozaikok állagmegóvására hosszú távú megőrzési tervet nem lehet készíteni. A Hagia Szophia jövőjében tehát az állandó felújítás szinte kódolva van.
Az 1993. év óta tartó renoválási időszakot 2010-ben, amikor Isztambul Európa egyik kulturális fővárosa lesz, átmenetileg befejezik és a kupolatérben elhelyezett, több száz tonna tömegű fém állványt eltávolítják. Ekkor végre teljes egészében áttekinthető lesz a csarnok monumentális szépsége és architektúrája.
Az épület a 20. század eleje óta áll a vallási és politikai csatározások középpontjában. Szimbólumként tekintenek rá úgy a keresztények, mint a muzulmánok és Atatürk világi követői is. Az iszlám ideológusok szemében a Hagia Szophia az iszlám végső győzelmének szimbóluma a keresztény világ felett. Ez a felfogás nem új keletű. Már jóval Konstantinápoly elfoglalása előtt, az oszmán törökök a Hagia Szophia által képviselt vallási és politikai hatalom megszerzését tűzték zászlajukra. Nem véletlen, hogy II. Mehmed első útja nem a császári paloták és közigazgatási központok felé vezetett, hanem egyenesen a templomba. II. Mehmed, minden kegyetlensége ellenére nem volt fanatikus. Tudta, hogy a templom elfoglalásával a Bizánci Birodalom feletti hatalmat szerezte meg. Ismerte a Hagia Szophia spirituális jelentőségét. Tény, hogy a törökök a Hagia Szophiát mindig is tisztelettel kezelték, szemben más meghódított keresztény templomokkal, amelyeket később átalakítottak mecsetté. A Hagia Szophia nevet is megtartották, csak a török helyesírásnak megfelelően átírták Ayasofya-ra.
Amikor a 20. század első évtizedeiben, a Török Köztársaság születésének időszakában, a felvilágosult Musztafa Kemal Atatürk elrendelte a vallási iskolák (medreszék) bezárását és megtiltotta a nők fátyolviselését (ezzel együtt szavazati jogot is adva nekik), a Hagia Szophiáról kijelentette: „Az emberi civilizáció emlékműve kell hogy legyen”. Az 1930-as évekből származó török törvények megtiltják az épületben a nyilvános imádságot.
Ebben az időszakban erősödtek fel a Görögkeleti Egyház részéről azon követelések, hogy az új Török Köztársaság megszületésével az egyház első templomát újra felszentelhessék. A több mint 1700 éve konstantinápolyi székhelyű Görögkeleti Patriarchátus ez irányú erőfeszítéseit az épület múzeummá alakítása hiúsította meg.
Atatürk lépése nem csak a keresztény világot, hanem az iszlám hívőket is megrázta. Amikor 1934-ben felszedték a szőnyegeket és a kegytárgyakat is eltávolították az épületből, tüntetések sorozata kezdődött. A hívők már akkor erőteljes hangon sérelmezték Isztambul, sőt, az egész iszlám világ egyik vezető mecsetjének megszüntetését. A vita időről-időre felerősödik és hol az egyik, hol a másik fél kap politikai támogatást. A radikális török hívők az 1990-es években, az akkor még isztambuli polgármester Recep Tayyip Erdoğan programjára támaszkodtak, aki vissza akarta állítani az épületben az iszlám imát.
2006. novemberében XVI. Benedek pápa látogatást tett Isztambulban, és megtekintette a Hagia Szophiát is. Sok török fundamentalista ezt úgy értelmezte, hogy a pápa ezzel a látogatással a Hagia Szophia keresztény újraszentelésére tett szimbolikus lépéseket. Mondanivalójukban utaltak XVI. Benedek egy korábbi beszédére, amelyben a bizánci császárt idézve, az Iszlámot erőszakos vallásnak nevezte.
A Hagia Szophia erőteljes szimbóluma a Görögkeleti Egyháznak, a görögöknek és az amerikai görögöknek is. 2007-ben Chris Spirou, a Szabad Hagia Szophia szervezet vezetője meghallgatást kért és kapott az Amerikai Kongresszustól, ahol megvádolta a török államot az emberi szabadságjogok nevében, hogy – mint fogalmazott – a Hagia Szophiát a törökök „foglyul ejtették”. Nemzetközi fórumokon kérte, hogy állítsák vissza a „világ összes keresztényének Szent Imaházát”, az „ortodoxia első bazilikáját” és azt az állapotot, amilyenben az épület az oszmán törökök általi elfoglalása előtt volt. Spirou szerint: „A Hagia Szophia a legnagyobb bizonyíték az uralkodók és hódítók kegyetlenségeire, érzéketlenségére és barbár magatartására az emberiséggel és annak jogaival szemben”. Ez a retorika táplálta egyes török fundamentalisták aggodalmát, mely szerint az épület, a "nyugat" valamilyen titkos tervének részeként, a templomban vissza akarja állítani a kereszténységet.
A szekularizált török államban a mecsetté való újraszentelést sokan ellenzik. Számukra a Hagia Szophia jelképezi a világi köztársaságot.